A mindenkori jó gazdasszony

Keresztanyámnak gazdag könyvtára van. Annak ellenére, hogy rengeteg könyvét elajándékozza. Én például legutóbbi költözésekor megkaptam díszkötésben a Jókai-összest, mert hogy „nálam jobb helye lesz”. Ahányszor csak odaállok a könyvespolcai elé, mindig hazahozok valamit. Legutóbb szakácskönyvgyűjteményére csodálkoztam rá.

Talán azért bűvölt el most ez a fajta szakirodalom, mert jómagam még csak receptes füzetet sem vezetek. Kezdő háziasszony koromban (ez az időszak mindmáig tart) mindig egy-egy cetlire írtam fel sebtében a megjegyezni valókat, s ezeket felragasztottam a konyhaszekrény ajtajának belsejére, hogy mindig kéznél legyenek. Lusta voltam rendszerezni, átírni őket, máig ott fityegnek.

Az új receptek nem hoznak lázas izgalomba. Most sem gyakorlati célból lapoztam bele az egyik szakácskönyvbe, inkább csak az ütött-kopott fedőlap fogott meg. Vizvári Mariska szakácskönyve volt, 1957-ből. Elolvasva az előszót, mindjárt tudtam, hogy ez a könyv tetszeni fog nekem. Idézem:

„Milyen legyen a jó gazdasszony? Nehéz kérdés ez nagyon, erről bajos disszertációt írni. Ez csak úgy jön. Már akinek. Akinek viszont nem jön, annak hiába magyarázzák! Aki jó gazdasszonynak születik, az éppen úgy van a háztartás vezetésével, mint a pacsirta az énekléssel. Tudja anélkül, hogy tanulná. Aki pedig nem született rá, azt éppen olyan hiábavaló tanítani erre, mint a ludat a trillázásra.”

Én, a megrögzött konyhakerülő, rögvest azonosultam az írónő minden szavával. Most már legalább nem kell, hogy bűntudatom legyen, amiért sehogy sem lelem örömöm a főzésben. Ez van a génjeimbe kódolva, kérem. Nem tehetek róla. Sosem lesz belőlem trillázó lúd. Nem mintha panaszkodni szeretnék. Ellenkezőleg, én humorral veszem konyhai hendikepjeimet.

„Lehet elképzelni valami szörnyűbbet, senyvesztőbbet, elsavanyítóbbat, mint azt az asszonyt, aki mindig panaszkodik? Hol a drágaságra, hol a sok munkára, hol a sok gondjára, hol az egészségére, amit a háztartás vezetése tönkretesz... Egy-egy nap végén úgy érzi a család, hogy őt ette meg vacsorára – ami bizony megfekszi a jobbízlésű ember gyomrát. Van, aki minden felvarrandó gombért, kimosandó holmiért, vagy a családtagokhoz váratlanul érkező vendégek kiszolgálásáért mártírnak játssza magát. Ezek a nők utáltatják meg családjukkal az otthont, és kergetik őket el belőle. És a legfőbb átok: a pedáns háziasszony! Juj! Aki nem engedi, hogy a padlóra lépjenek, hanem úgy kell egyik szőnyegről a másikra ugrálni, mint a békának – aki elsápad, ha valaki közelről néz ki az ablakon, mert a lehelete meglátszik az üvegen – aki magába roskadtan, mint Niobé, néz az abroszra ejtett foltra!”

Nagyon megörültem, hogy nemcsak trillázó lúd nem leszek soha, de pedáns sem, roskadtan meg pláne. Délutánonként, az oviból hazajövet lányom ruháján ott van az aznapi étlap. Egy alkalommal egyik ismerősünk fejét csóválta a foltok láttán, a kicsi vállrándítva idézte anyját: „a mosógép kimossa”.

„A jó gazdasszony az, aki tiszta, rendes otthont – jó konyhát –, pontos, rendes kiszolgálást – jó beosztást –, meleg szíveslátást biztosít a családjának, mosolygó arccal. Hogy mindez hogyan készül – okoz-e gondot, fáradságot –, az kulisszatitka minden jó gazdasszonynak, ami, ha kitudódik, elvész az illúzió! Pedig, tessék elhinni, a háztartásban éppen úgy, mint a színpadon, nagyon fontos, hogy sértetlenül megőrizzük az illúziót!”

Korábban nem hittem volna, hogy ebben a műfajban is lehet maradandót alkotni.