A magyar család ezer éve

Ha ezt a szót halljuk: család, általában asztalt körülülő két szülőre, két vagy több gyermekre gondolunk. Pedig hát nem egészen így festett régen a magyar család. Sőt, kezdetben még asztal, szék sem volt...

Eleink családszerkezete

A lovas-nomád pásztornép vándorló életmódot folytatott a 10. századig, Kárpát-medencei letelepedéséig. Amit pedig tudunk a magyarok életmódjáról, annak több forrása is van: az őket meglátogató írástudó idegenek útirajzai, a régészeti leletek, valamint a későbbi korok nomád népeinek összehasonlító vizsgálata. A vándorlás kori, majd a honfoglaló magyarság törzsi-nemzetségi szervezetbe tömörült. A legnagyobb egység a több ezer-tízezer fős törzs volt, ezen belül pedig a pár tucat fős család. Mindehhez még természetesen hozzájárult a szolgák, rabszolgák hatalmas serege. A nemzetséghez való tartozás vérségi köteléket jelentett, tagjait összekötötte a közös származástudat, de ez egyben gazdasági egység is volt a közös legelők és a közös állatállomány révén.

A nemzetségen belül szabad volt a házasodás, ami általában az apák megegyezése után megjátszott lányrablásból, majd hatalmas mulatságból és lovas ünneplésből állt.

A legkisebb egység a nagycsalád volt (amelyen belül már nem lehetett házasodni), ezt az együtt élő három generáció – nagyapa, házas fia, unokák – alkották. Negyedik nemzedéket gyakorlatilag nem értek meg, hiszen egy-két kivételtől eltekintve az emberek nagyjából ötvenéves korukig éltek.

(Egyébként pedig elég kicsik voltak a honfoglaló magyar daliák, magasságuk 155–160 cm körül lehetett. A törzstől kezdve a családig bezárólag mindent az apa után számítanak, hiszen a család feje a férfi volt. Érdekes, hogy őseink történetének korábbi szakaszában, a halász-vadász, gyűjtögető időkben a nőnek jóval jelentősebb szerep jutott. Mivel akkoriban ő is hozzájárult az élelemszerzéshez, természetesen a tekintélye is nagyobb volt. Az állattenyésztő életmód során már csak a háztartás volt a dolga, ezért háttérbe szorult. Az első feleség azért bírt némi hatalommal, különösen a többi asszony fölött, a gyerekek azonban csapatostul nevelődtek, nem is kötődtek különösképpen saját anyjukhoz. A családfőnek természetesen rendelkezésére állt az összes szolgálólány, így aztán igencsak rengeteg gyermek nyüzsgött a táborokban.

Társadalmi különbségek

Az idők során egyes pásztorok, pásztorcsaládok egyre gazdagabbak lettek, míg mások szegények, így a korábbi társadalmi egyenlőség is megszűnt. A nemzetségekben a tisztségek a legtekintélyesebb családokban öröklődtek, így kialakultak az előkelőségek. Ők aztán több feleséget vehettek, több fiuk is született, s az idők során egyre erősebbé vált családjuk. A becslések szerint a mintegy 200-300 ezer emberből álló honfoglaló magyarság az idő tájt fejlett nomád kultúrájú és harcászatilag jól képzett gazdag és öntudatos nemzetségekből és törzsekből állt. A letelepedés, majd a kalandozások befejezése után, aztán már másfajta erényekre volt szükség, így a magyarság fokozatosan elvesztette keleties jellegét.

A kereszténység felvétele

Az államalapítás, a kereszténység felvétele az élet minden területén, így a családban is alapvető változásokat hozott. Ezentúl bármilyen gazdag volt is valaki, már csupán egy feleséget vehetett, gyermekeit megkereszteltette, a beteg vagy pedig sérült gyermekeit nem emésztette el, nem ölhetett büntetlenül, vasárnap nem dolgozhatott, és így tovább.

Persze, pár sorban nem lehet elbeszélni tökéletesen azt a történelmi időszakot, amely két évszázadon át is formálódott, valamint be kell azt is látnunk, hogy egyáltalán nem lehetett beleszokni a merőben más, kötöttebb, zártabb életformába és keretekbe, ám talán éppen ez volt a jövő igazi záloga. (Megjegyzésképpen azt is hozzá kell tennünk, az akkori sok száz féle nomád, lovas népből egyedül a magyarságnak sikerült fennmaradnia!)

A parasztcsalád

A 12. század elejére tehető a feudalizmus igazi kialakulása, amely virágzásnak indult fejlődését jó néhány évre megakasztotta az országot félig-meddig elpusztító tatárdúlás. A sokféle szolganépből, rabszolgákból, valamint lesüllyedt szabadokból bontakozik ki aztán a jobbágyság rétege. A legfőbb változás pedig: az egykori rabszolgák egyre nagyobb számban teremthettek önálló paraszti háztartást. Ehhez uruktól kaptak különféle eszközöket, mégpedig ekét, valamint igavonó állatokat, és nem utolsósorban földet, amit megművelhettek, mindezért természetesen cserében robottal s egyéb természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak. Innentől kezdve beszélhetünk igazán parasztcsaládokról. A szabad birtokosok, a nemesek pedig katonaság kiállításával rótták le kötelezettségeiket az uralkodónak.

Tekintsünk vissza egy kicsit a középkori nők helyzetére. A középkori nők helyzete alapvetően különbözött a jobbágy és a szabad családokban. Elsősorban abban, hogy az előbbiben nem csupán az asszonyok, hanem már az öt-hat éves gyermekek is keményen dolgoztak. Talán éppen ezért, de még inkább a mostoha életviszonyok miatt, nagy volt köztük az elhalálozási arány. Az asszonyok igen gyakran belehaltak a szülésbe, ha pedig nem, akkor 10-15 vagy akár 20 gyereket is szülhettek életük során. Természetesen aztán ezeknek alig egyharmada-egynegyede érte meg a felnőttkort. Általános volt az is, hogy egy férfi 3-4 feleséget fogyasztott, úgymond, élete során, gyermekek tucatjait nemzve. Az is érdekesség, hogy szinte az egész középkorra jellemző volt a nőhiány.

A főúri család

A nagybirtokosok, különösen a váras nagyurak igazán korlátlan hatalommal rendelkeztek nagycsaládjuk felett. Korabeli szokás szerint udvarukban több tucat, akár száz fő is élhetett familiáris életvitelben. E körökben ismeretlen volt az igazán szűkebb család fogalma. Az úron és úrnőn kívül természetesen a családhoz tartoztak a gyermekek, nevelőik, közelebbi-távolabbi rokonok, papok, felcserek, kulcsárok, írnokok, apródok, zenészek, táncosok, költők stb. Közülük némelyek félig-meddig a személyzethez tartoztak, annyira bizalmi helyzetben voltak viszont, mintha rokonok volnának. ĺgy hát a főúri asztalnál akár mintegy 30-50-en is ülhettek naponta, s persze külön étkezett a szolgák, valamint a katonák csapata. A nemesasszonynak nem kellett kétkezi munkát végeznie, de számos egyéb fontos kötelezettséget rótt rá a hatalmas háztartás vezénylése. A várakban az élet csupán az akkori viszonylatban volt fényűző: mai szemmel igencsak ridegnek látjuk a vastag kőfalakat, jéghideg termeket, a sötét hodályokat és a merev puritán bútorokat. Ám azért valljuk be, hogy mégiscsak komfortosabb volt a lakhatás, mint ez egyetlen helyiségből álló szalmazsúpos kunyhókban.

A reneszánsz korában aztán már az is szokássá vált, hogy a főúri családok úgymond kicserélték egymás között az éppen csak felserdült gyermekeiket, néhány évre elküldték lánykáikat, fiaikat egymáshoz vagy pedig a királyi udvarba. Ezek az ifjak aztán világot láttak, alkalmazkodtak más családokhoz, később nem ritkán szövődtek házassági szálak is. Amúgy pedig a szülő-gyermeki intimitást nem ismerték.

Egy-egy protestáns főúri udvar – például Gyulafehérváron a Bethleneké vagy Sárospatakon a Rákócziaké – a humanista művelődés és oktatás központja lett. ĺgy kapta fel a hírnév néhány nagyaszszony, Lórántffy Zsuzsanna, Drágfy Orsolya, Poppel Éva, valamint Bethlen Kata, Zrínyi Ilona nevét. Előzőleg a korai középkorban szinte csak uralkodó családban válhatott híressé egy nő, s a kor eszményének megfelelően szent életével, esetleg mártíromságával válhatott híressé. Ilyen volt a négy, később szentté avatott magyar Árpád-házi királylány: Erzsébet, Hedvig, Margit és Kinga. Nos, a reneszánsz és a barokk kor híres nagyasszonyai már eszükről, műveltségükről, mecénás hajlamukról vagy pedig bátorságukról voltak híresek. A 16–17. századból fennmaradt leveleik mindemellett még arról is bizonyosságot tettek, hogy méltó hű szerelmes társaik voltak férjeiknek. Persze, a paraszti szerelmekről, családi érzésekről nem maradtak fenn írásos emlékek, de a balladák és a népköltészet egy-egy régi szép darabja arról tanúskodik, hogy a szerelem nem csak az úri osztály kiváltsága volt. Igaz, hogy a mai értelemben vett romantikus szerelem már a 19. század terméke. Mind a paraszti társadalomban, mind a nemesség körében körülbelül a múlt század elejéig éppen eléggé szabados volt a nemi élet – különösen a férfiak számára –, se szeri, se száma a törvénytelen gyermeknek, falun pedig dívott az úgynevezett próbaházasság is. Egy-egy farsangi, nyári vagy akár szüreti mulatság gyakran orgiába torkollott. Ennek a nagy szabadosságnak aztán véget vetett az Európa-szerte pusztító szifiliszjárvány.

A polgári család

A hosszas udvarlás, a monogám házasságfelfogás a gyerekkultusz kialakulása a polgári társadalom kifejlődésével párhuzamos. Az arisztokrácia s a jobbágyság kimarad ugyan ebből, de később a családi keretek mind szabályosabbá, melegebbé váltak. Az egykor megközelíthetetlen apa mindinkább közelebb került gyermekeihez, s a nehéz munkákat végző családanya is így lett igazi mamájuk. Más szemmel kezdték nézni a gyermekeket, rájöttek például, hogy a gyermek nem kisméretű felnőtt. (Az 1900-as évek elejére tehető a játékipar kezdete.) A magyar parasztcsaládokban korlátozni kezdték a születendő gyermekek számát, hiszen az érdek az volt, hogy a birtok egyben maradjon. Otthon egy fiú maradt, addig nem is alapíthatott családot, amíg apja nem döntött úgy, hogy átadja a gazdaságot. Akkor a fiú gyorsan megnősült, az öreg szülőpár pedig a portán levő kis házba húzódott néhány évre. Az iparosodás, a korszerűbb földművelési módszerek könnyebbé tették az életet, már nem csupán a létfenntartásért folyt a szakadatlan küzdelem, s a mindennapok is valamivel kényelmesebbé váltak.

Tanulság

Például, hogy ma már három generáció ritkán lakik együtt, s ha igen, azt is csak a lakáshiány okozza. Pedig a család úgy az igazi, ha minden egyes tagja alkalmazkodik a másikhoz. S a születendő gyermekek létszáma is egyre csökken. Egyébként ez világjelenség, a fejlettebb országokban egyre több öreg és egyre kevesebb gyermek él. A kilátások tehát nem túl biztatóak, de az bizonyos, hogy még ma is igazi érték a család.

(Feldolgozta Méri Magdolna)