A magyar bort és a bablevest szereti a legjobban

Jiří Menzel: „Gondolkodom..., mit is nem szeretek...?” Oláh Csaba felvételeHa Budapest, akkor bableves. Akár naponta. Sok kolbásszal és még több füstölt hússal. (Csak Olinka meg ne tudja!) Sört nem iszik. A vörösbort szereti. (Olinka által, szabadon.) Koltai Róberttel és Dés Lászlóval ebédeltünk egyszer az Andrássy úton. A Világszámról beszélgettünk, a forgatókönyv sokadik változatáról. Jiří Menzel akkor ivott először Tréflit. Azóta mindenütt ezt kéri.

Ha valahol másutt van a világban, nem Budapesten, mire kap gusztust a leggyakrabban?

Mindig, mindenütt ugyanarra. De most nem mondom meg, mert itt ül Olinka.

Játsszuk azt, hogy nem hallja.

Csak mondjad, ne zavartasd magad! – biztatja Olinka, akit hosszúra nyúlt agglegényéletét feladva tavaly ősszel Bangkokban vett feleségül. – Engem is érdekel.

– Széplányokra! Olyanokra, mint te!

De ilyen csak egy van. Azért kereste több mint hatvan évig...

Igen. Megvártam, míg megszületik és felnő, s mivel ügyesen csináltam, hagyta, hogy elcsábítsam. No, de ami az étvágyamat illeti... komolyra fordítva a szót: amíg nem vagyok éhes, ételről velem beszélni sem lehet. Viszont abban a pillanatban, ahogy jelez az agyam, azonnal enni akarok. Igazából a finom leveseket szeretem. Prágában a gulyást, sok hússal. Olinka, persze, nem láthatja, mert ő az egészséges táplálkozás híve. Én meg csak szeretnék az lenni, de nem mindig megy.

– Te mondtad tegnap is, hogy fogyni szeretnél. Én a te érdekedben óvlak – szól közbe Olinka. – Reggel is hány tojással kérted a ham and eggset? Háromból!

– Te meg csak kettőből engedted!

– És elég volt?

– Elég kellett, hogy legyen – feleli finoman odabökve. – Ebben egyébként tényleg igaza van Olinkának – folytatja egészen más hangon. – Ha ízlik valami, biztosan degeszre tömöm magam. Nem bírok időben leállni. Kapcsolatunk első hónapjaiban a tévé előtt is mindig így végeztem. Teli hassal.

– Odaült, meg sem nézte, mi van a tányérban, kapcsolgatta a távirányítót, s közben mindent magába tömött. Sokszor nem is tudta, mit vacsorázott.

– Tényleg így van! Ha éhes vagyok, gyorsan eszem. Pedig tudom, hogy nem kellene. Pár évvel ezelőtt Párizsban Milan Kundera meghívott, hogy ebédeljek náluk. Vera, a felesége nagyon jó szakácsnő. Esküszöm, művészi alkotás, amit a tányérra tesz. Olyan az egész, mint egy modern festmény. És ugye, ettünk, ettünk, beszélgettünk, anélkül hogy megnéztem volna, mi van a tányérban. Amikor mindent eltüntettem, Vera csak annyit kérdezett: „ĺzlett?” És én, hülye, mit válaszoltam? Ahelyett, hogy megdicsértem volna, azt mondtam: engem a kaja nem nagyon érdekel.

Ez felér egy sértéssel.

Milan úgy tett, mintha nem is hallotta volna, Vera meg csak mosolygott. Egy év múlva ismét Párizsban jártam, és újra együtt ebédeltünk, de már nem náluk, hanem egy étteremben. És ott tudtam meg, hogy milyen ostobán viselkedtem annak idején. Amíg ugyanis Vera a mosdóban volt, Milan elmesélte, hogy miután eljöttem tőlük, a felesége teljesen magába roskadt, annyira fájt neki, hogy én csak úgy magamba dobáltam, amit ő szívvel-lélekkel csinált.

Gyerekként is így evett? Mindent gyorsan belapátolva?

Dehogyis! A háborús években? Akkor nem is nagyon volt mit enni. Anyukám még a lisztet is vidékről szerezte be. Amíg élek, el nem felejtem: egyszer apám beállított egy nagy darab kenyérrel. Az maga volt a csoda! Az őszi betakarítás után a földeken maradt kukoricát szedtük anyukámmal. A házunk mögött kezdődött ugyanis a kukoricatábla. Gyerekként ráadásul erős étvágytalanságban szenvedtem. Két órába telt, míg anyukámnak sikerült belém erőltetnie az ebédet. Már tele volt a szám, de nem voltam hajlandó lenyelni. Vastartalmú szirupot itattak velem, meg csukamájolajat. Ez utóbbihoz anyukám okossága kellett. Ha bent volt az olaj, kaptam egy kocka csokoládét.

Az édességért ma már nem nagyon lelkesedik.

A forralt bort szeretem. Abban is van cukor.

De a madártejtől nem volt oda...

Marika, Törőcsik Marika akarta, hogy egyek belőle. Mondta, hogy finom, meg hogy ez a kedvence. De már a neve is, hogy „madártej”! Azt hittem, valóban madár kell hozzá. Megkóstoltam, de köszönöm, soha többé! A cseh konyha nem is ismeri.

Mikor nőtte ki aztán az étvágytalanságot?

Erre is pontosan emlékszem. Kilencéves koromban, a cserkésztáborban egész nap szaladgáltunk, és várni kellett a vacsorára. Akkor éreztem először, hogy éhes vagyok, de nagyon. Vártuk, hogy hozzák végre a virslit. És a virslit azóta is szeretem.

De a sört nem.

Régi történet. Apukám mindig engem küldött sörért. Három-négy vendéglő is volt a házunk közelében. Kezembe adták a kancsót, megmondták, melyikbe menjek, és mindig boldogan mentem, mert mire hazaértem, már jól teleittam magam. Tetszett, hogy fehér bajszom lett a sörtől. Aztán beléptem a cserkészszövetségbe, ahol azt mondták: „A cserkész nem iszik és nem dohányzik!” Attól a naptól fogva nem is ittam sört többé soha.

A vörösborra hogy szokott rá?

Ez Olinka érdeme. Amíg nem ismertük egymást, mindig csak ásványvizet ittam. Aztán felfedezte, hogy tele a spájzom vörösborral, mert ha kaptam valakitől, oda raktam, és egy nap, vacsora után felbontottunk egyet. ĺzlett. Azóta természetesen meg is ittuk az összeset. Pedig volt vagy kétszáz üveggel! Pezsgőt ritkán iszom, whiskyt vagy valami hasonlót, soha.

Egykori jó barátja, Bohumil Hrabal társaságában mit ivott, ha az író kedvenc sörözőjében, az Arany Tigrisben találkoztak?

Én ott csak egyszer jártam, amikor, szerinte, szégyent hoztam a fejére. Teát rendeltem ugyanis, amit ő nem nézett jó szemmel. Nem is találkoztunk többet semmilyen sörözőben. Vidéki házába jártam hozzá, ahol ő is, a bátyja is, és a felesége is remekül főzött. Náluk mindig hétfogásos ebédek voltak. Borozgatni egyébként a horvát tengerparton szoktunk Olinkával. Meg Budapesten, mert a magyar borokat is szeretem.

Az ázsiai konyhával milyen a viszonya? Ezt csak azért kérdezem, mert India, Kambodzsa, Thaiföld nélkül nem nagyon múlik el egy év az életében.

Vadas, töltött hús, gulyás. Nekem ennyi elég. Mindenütt ezt a három ételt keresem. Ázsiában is. Rendszerint meg is találom. Az ottani európai éttermekben. Gyerekként mindig azt mondtam: ha gazdag leszek, mindennap húst eszem. Akkoriban ugyanis Csehországban nem volt könnyű húshoz jutni. Anyukámnak reggel ötkor már sorba kellett állnia a hentes előtt. A nővéremmel meg is egyeztünk, hogy ha véget ér a háború, veszünk egy egész rúd szalámit, s hozzá nagyon sok mustárt. Az ázsiai konyhát nem nekem találták ki, a tengeri ketyerékre pedig allergiás vagyok. A rizst szerencsére mindenütt egyformán készítik, de egy hét után már elegem van belőle. Úgyhogy marad a svájci étterem, ami Olinkának mindig „önfeláldozás” mellettem. Ő ugyanis imádja a rizst, a bambuszcsírát, sőt a legijesztőbb halakat is. Párizsban egyszer megkóstoltam az osztrigát. Iszonyú volt! Nizzában, hatvanhatban, halat ettem. Majdnem meghaltam tőle. Azóta nem tud rábeszélni senki.

Olinka, ahogy említette, remek szakács. Ön főzött már valaha?

Egyszer. Beteg volt az anyukám, az ágyból irányított. Egyébként az apukám is csak egyszer főzött. Gulyással próbálkozott, de teljesen leégette. Ha majd Olinkának kell főznöm, én ügyesebb leszek. Van a házunkban egy vendéglő. Majd leugrok neki valamiért.

A magyar konyhát milyennek találja?

Nagyon szeretem. Csak a borsot és a csípős paprikát hagynám ki belőle. A marhahúsleves is nagyon finom Magyarországon. Nemrég Václav Havel úrnál ebédeltünk Olinkával. Olyan finom húslevest főzött, hogy most is összefut a nyál a számban, ahogy beszélek róla. Sokféle hús, sokféle zöldség, és víz helyett fehérbor.

Fehérbor?

Igen! Zamatos fehérbor. Elképesztő íz!

Dupla presszó nélkül ön sem kezdi el a napot, de a kávét megelőzően megreggelizik. A dzsem, a péksütemény, a sonka és a szalámi nem maradhat el, sőt a gyümölcs sem.

A gyümölcsöt gyerekkorom óta szeretem. Az ötvenes években csak nyáron ehettem, télen nem volt semmi. Apám negyvenhétben eljutott Franciaországba, és onnan hozott szárított banánt. Nem siettünk megenni. De emlékszem, mindkét nagymamám kertjében rengeteg egres és ribizli termett. Aztán jött az eper, a cseresznye, a körte, a szilva. Paradicsomi kert volt mindkettő. A nyári szünet végére úgy teleettem magam, hogy az iskolaévet rendszerint hasmenéssel kezdtem. Aminek azért örültem, mert nem kellett komlóbrigádra mennem.

Mi az, amit egyáltalán nem szeret? De annyira nem, hogy el lehetne vele űzni otthonról.

Gondolkodom...

– ...ne gondolkozz, én majd mondom – csap le a kérdésre Olinka. – A karfiolt egyenesen utálod.

– Tényleg! Még a szagát se bírom.

Desszert?

Nekem minden desszert, amit Olinka főz. Eláruljam, miért vettem feleségül? Mert szakácsként is helytállt. Nemcsak szeretni – főzni is tud!

– És hogy sokáig főzhessek neki, minden reggel ágyba hozza a reggelit. A frissen facsart gyümölcslé akkor is ott van a tálcán, ha rohannia kell valahová. Kelhet bármilyen korán, azt mindig elkészíti. De én is igyekszem a kedvében járni. Jirka a legjobb példa arra, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út.