A kutya

Pár nap óta álmosan esik. Hideg őszi esőt vág az ember szeme közé a csípős szél. A bajuszra, a fagyos arcra lecsöpög a hideg lé a kalap karimájáról. A faluvégen agyig szakad be a szekér a térdig érő, agyagos sárba. Ökrökkel kell kihúzni, mert alig engedi ki magából ez a marasztaló őszi sár. Nemigen megy ilyenkor szekérben – csak akinek nagyon muszáj. A kutyát is vétek volna kihajtani a szobából. Sehogyan se dologra való idő. Aki hát nem rest – éppen csak a kocsmáig sétáltatja meg a csizmát. Egy pohárka bor, egy ital pálinka mellett mégis könnyebb agyoncsapni ezt a lusta időt. Kívül dudál a szél, a kocsma ablakain se ki-, se belátni. Az eső pacskolja szaporán, pereg, mintha zörgő borsóval hajigálnák. Aki bejön a kocsmába, előbb lerázza a vizet magáról, leveri a sarat a csizmabokárul, megtenyereli a vizes bajszát, csak azután tud széjjelnézni. Aztán beletörli a kabátujjába az orra nedvességét. Három vagy négy atyafi érkezett így, ilyen egymásutánban. Szidják a cudar időt, kérnek egy kis italt, és letelepülnek a hosszú baklábú asztal mellé a lócára.

– Hát elég vóna mán a fele is ebből az esőből, igaz-e, Lógáz koma? (...)

– Bion, ecsém. El van tévesztve odafent a hordó csapja. Bort kéne mán ereszteni, elég vót egynapos eső.

A mondás tetszik. Köhögés, nevetés rá a felelet. Lógáz koma tovább magyarázza az igét. Tudákosan, közben meg-megkoppintja mutatóujjával az asztalt.

– De isz hát nem tehet mindenkinek a kedvire az isten se. Ha nincs eső? Az a baj. Ha van eső? Az a baj. Hát mindig úgy van, ahogy baj.

Beleszól egy másik ember, aki épp most szedi elő a pipaszerszámot a csizmaszárból.

– Az ám. Rohad a krumpli, nem marad egy szem se, az istenfáját! Peg annyi vót, mint a ganéj...

Egy pajkos beszédű öreg ráhunyorít Lógázra, és odamond a mormogónak.

– Csak harapni kell hé, az van elég. Ganéj hát van.

Ez az öreg Tajti Gábor, ez úr közöttük. Ritkán szól, mert büszke nép. De lehet rajta jót nevetni, akár akaródzik, akár nem. Olyan virgonc az az öreg, olyan parádés, mindig csupa élet. Megint szól.

– Veri az ördög a feleségit. Biztos svandrálkodott az éccaka.

– No némá. Hát maga is számon tartja az ilyesmit?

Az öreg zavartan mozgolódik, igyekszik az asztal alá rejteni a tekintetét. Mintha ráütöttek volna ezzel a kérdéssel. Alárúg az asztal alá, mintha kutya volna alatta. A képét elfutja a pír, amitől reszket minden egyes szála a szakállának, mintha nem is sűrűn egybeülnének az arcán, hanem itt is, ott is, mint irtott erdőben a fák. De csak újra elnevette magát. Mindenáron másra akarta csavarni a beszédet az öreg ravasz. Odakint mennydörgött az ég.

– Hallod-e. Hogy zeng az ég, most nyő a dinnye.

A kocsma túlsó szögletéből egy ványadt képű, vörös, cingár ember adott rája feleletet, látszólag közönyösen, csak úgy... a lajbi szájába morogva.

– Az ám. A kijed nadrágjába. Ilyen hideg szélbe... fenébe.

A szeme villant, de egyébként nemigen lehetett észrevenni, hogy kötekedni akarna. Amaz még viszsza is kontrázott.

– Hát akár az enyim is. Jó bokorba nyől ám az, ecsém! Csak úgy, mint ettiéd...!

Büszkés pillantással, hetyke főtartással kiabálta ezt át a másikhoz. A többiek ám megérezték, hogy ellenfelek kerültek farkasszembe. Zavarodottan nézték az italosüveget, és a világért se tekintett volna egy se a feleselőkre nyílt, beszédes pillantással. Csak úgy, visszakanyarintva a szemgolyóbist a szögletről. A vörös ember még visszamorgott rá valamit, annyit ki lehetett érteni belőle, hogy vigyázzon oszt, hogy meg ne lékolják. Aztán újra csak hallgatott. Szavát se lehetett venni. A fütyülős üveget a szájához vette, nagy nyelettel lekortyogtatta az italt. Két ujja közt megsuholta a bajusza két ágát, és pihenőre bocsátotta a két térdére az öklét. Nem szólt az egy árva kukkot. Mintha kivágták volna a nyelvét, olyan szótalan lett újra.

A Tajti Gábris társasága öszszébb-összébb dugta a fejét. Lejjebb eresztették a hangot. A kíváncsiabbak csak nyújtott nyakkal foghattak el belőle egy-egy szót. Az öreg a zsinóros bekecsben, báránybőr sipakjával szétterpeszkedett az asztalszélen, mint egy kövér zsák. Lógáz komának tavalytól még volt valami neheztelhetnékje az öregre. Széna ára miatt. Értelmesen meglátta, hogy az előbb megszűkült az öreg. Fontoskodva elkezdte hát az orra alá dörgölni a tormát.

– Magának tán számolnivalója van azzal ott odaát, Gábris?

Gábris erőltetett bátorsággal felelt.

– Se ingem, se gatyám. Nincs vele semmim.

– Nosz tudom... tudom. Hát iszen nem is azér mondom. Hanem hát, ha mégis vóna, itt van e a csizmám szárába a kis bicskám. Odaadom, ha akarja kend...

Gábris fázósan húzta össze a bekecsét a hasán. Öregemberes gyávasága úrrá vált az előbbi hetvenkedésén. (...)

– Én tudom, hogy komisz gyerek. Mer én láttam azt a múltkori galibát. Annyit mondok, komisz gyerek...

A mellette ülő ember megmozdult a lócán, mintha a beszéd bántaná a figyelemre. Gábris ijedten pillantott fel. Csak a pipával volt valami baj. Kialudt, vagy nyálas lett nagyon a bagó feneke, mert hangosan szortyog. Eligazította, aztán közbeszólt.

– Ahám. Bion ammá jó múltkor vót.

Lógáz nem volt irgalmas kedvében. Tovább is kitálalta, ami a begyében volt.

– Mondhatom, hogy komisz ember. Nem szól az, még ha borotválják is a fejin a szőrt. Megérdemlette azt a két kis esztendőt. Olyan egy-kettőre belevágta a bicsakot annak a bizonyosnak a hasába, hogy csakugyan... No de milyen egy-kettőre. Annyit se mondott ez, hogy eb-e vagy kutya. Csak belevágta.

Nagyképű fejbólogatással adta ezeket elő. (...) Az öreg mozgolódott, mint akinek alája gyújtottak. A bajba keveredett ember mindenáron igyekszik ellene mondani a furkálásnak, legalább az szolgáljon a maga vigasztalására.

– Ajaj – kezdte Gábris –, öszszeakattunk mi má egynéhányszor itt e a kocsmában. Meg hát máshol. Má úgyis vót, hogy vót bennőnk egy pár pohár. De hát azé mégse bántottuk mink egymást az egy világért se. Nem hát. Hát isz vóna is miér. No bizony vóna is kiér...

A társaság most akaratlanul is átpillantott a szomszéd asztalhoz. Felső Lajos egykedvűen iszogatta a maga pálinkáját, mintha lélek se volna rajta kívül az ivóban, de benne se. (...) Csengett az ajtó felett a csengő. A kitóduló sűrű párából egy idős néni lépett elő. A kezét, amelyikben a pálinkásüveg nyakát kétujjra fogva fojtogatta, szemérmesen a köténye alá dugta. Kíváncsian széjjeltekintgetett az ivók között, aztán sietve méretett magának a rács mögött egy deci törkölt, meg egy deci bundát. Ahogy visszafordult, Gábrissal került szembe. A pénze után kutatott valamelyik belső szoknya ráncai közt, a világos felé fordulva, kifordította a tenyerébe a zsebét. Egy pénzdarab elgurult. Gábris nem állhatta meg szó nélkül.

– Örzse néne, nagy a bugyilláris, ugye – elveszett, amit beletett.

Az öregasszony magyarázóan emelte rá a fejét.

– Nem tanálom csak a tizenegyet – a tizenkettedik má nincs meg. Nem odakarult magok alá?

Tajti Gábor elnevette magát.

– Hát feküggyön alánk, oszt nézze meg.

– No nem tréfázok. Csupa parádé maga, Gábor. Csakugyan no, nem karult oda magokho? (...)

– Hagy nyúlok bele a zsebibe, oszt ha nincs ott, hát adom én a magaméból. (...)

Az öregasszony pár lépést tett, mintha odamutatná a zsebét. A csíkos alsóra fehér vászondarabból rávarrott zsebét.

– No, nézze e. Nincs benne csak ez a tizenegy e. Oszt odahaza megszámoltam tizenkettőt...

Gábris nem nyúlt bele a zsebbe.

– Ha nincs ott, akkor itt a tizenkettedik la. – Lemutat az asztal lábához az elgurult krajcár után.

Nyögve nyúlt le érte az öregaszszony.

– No. Nem fizeti meg ezt a két decit?

– Drága a takarmány, Örzse néne. Akinek péze nincs, igyon az csak kávét. – És szélesen ránevetett.

– Nagyon parádés ember maga. Bizigaz. De a fiatal menyecskékkel nem így szokott parádézni, aszongyák.

– De nem ám.

– Ötvenkoronás vég selymeket hordogat ám maga – oszt most sajnál hat garast? Peg hát aszt is hiába hordta. Visszamegyen Eszter az urához.

A szótlan ember – a túlsó asztalnál – felvetette a fejét. Az asszony odafordította a beszédet.

– Ma hallottam ángyiéknál. Viszszamegy, ha visszaveszed.

Az embernek szótlanul esett vissza a mellére a feje. Örzse néni került-fordult, letette a tizenkettedik krajcárt, újra eldugta a flaskót, és elköszönt.

(...) Csend lett, csak az eső beszélt. Egy kövér légy hangos zizzel szálldogált az egyik asztaltól a másikhoz. Egy kis ideig szép csendesen ült még Felső Lajos a szomszéd asztalnál. Bámulta a kerek, mázolatlan asztal lapját. Aztán felhajtotta, ami még az üveg fenekén volt. Felállt az asztaltól. Vézna, hajlott, csontos paraszt. Bogár kis szemei sűrűn járnak maga körül. Egy nyújtózással kiegyenesítette az asztalnál meggörbedt csontját. Hangosat roppant, ahogy megtörte a derekát.

– Hova megy, Lajos? – Már csak szokásból is kérdezte az ajtófélfának támaszkodó, pipázgató kocsmáros a távozni készülőt. Lajos lehajlott az asztal alá, előkotorászta a szék mellett lebillent furkós botját. A szeme se rándult.

– Menek, oszt leütök egy kutyát. – Szólt csendesen, és kinézett az ablakon. Egy-két lépést tett az ajtó felé. Onnan visszafordult, mintha még akarna mondani valamit. De nem. Csak megmarkolja a furkós végét, egy suhintás, és egész pontosan a rámeredő homlokra vág. Zu... Azzal usgye, ki az ajtón. Tajti Gábor, mint egy széles zsák káposzta, csikorogva lefordult a székről. (...) Kisvártatva megszólalt Lógáz, rápislákolva a többiekre:

– No, ez annyit se mondott, hogy vakk...

– Peg nagy kutya volt – toldja meg a mellette álló.

– Hát most mi lesz a pálinka árával? Aszondanám, hogy sose várjunk. Gyerünk innet.

(...) A hátsó ajtón, az udvar felé, szép egymásutánban kibaktattak az útra. A lucsokban nagyokat cuppant a nagytalpú csizmájuk. Szembe velük jön a Lógáz szomszédja.

– Honnen gyünnek ebbe a fene időbe?

– Csak innet e. Hallotta-e má? Tajti Gábort agyonverték. Oszt aszt láttuk a saját szemünkkel a kocsmába. Onnan gyüvünk. Bion avval jól kibabráltak...

(...) A kakastollak, mint a madár, libegnek és jönnek a szélben. A parasztok befordulnak a kertek alá. A hátuk mögött a szomszéd nekidurálja magát, és cappogva nekiszalad a kocsmának. Mindenfelől bujkálva sereglenek az esőtől lucskos kíváncsi népek... A kakastollak átrepülnek a szilvafák ritkásai közt. A csendőrök keményen elléptenek a kertek alatt.

Nyugat 1913/15