A köszönés

Hanem van a köszöntésnek egy neme, mely készakarva kevély alakot ölt; köszönteni lehet oly hidegen és gúnyosan, hogy a szándékos sértés rögtön feltűnik; ez mindig alacsony gondolkodásmódot árul el. Ha valódi műveltséggel bíró egyén olyan emberrel találkozik, kinek örömest mutatna gúnyos, megvető arczot, ne tegye azt, hidegen mozdulatlan arczczal menjen el mellette, mintha az egészen idegen volna előtte, és az illetőnek ez a teljes mellőzés legjobban bebizonyítja, hogy amaz őtet szíve mélyéből megveti, és ismerősei sorából kitörölte. (Kalocsa Róza, 1884.)

Köszönésnél a kalapot akkor emeljük le, mikor még legalább három lépésnyire vagyunk, és csak akkor tesszük ismét fel, mikor már túlhaladtunk egymás mellett. A kalapot az ellenkező kézzel emeljük le, mint amelyik oldalon a találkozás fog történni. (Szabó István Andor, 1923.)

És férfiakat nem szokás férfiaknak „kezét csókolom”-mal üdvözölni, még tréfából sem. (Új Idők, 1930.)

Utcán nem köszönünk lármásan, a köszöntött ismerősünk nevét sohasem említjük. (Dr. Berky Imre, 1947.)

Nem enyhíti, csak még rontja a helyzetet a tengernyi, aszfalton termett „köszönési szöveg”; a „szia”, a „csaó”, a „helló” és a csibésznyelvnek még számos dudvája. (Burget–Kovácsvölgyi, 1959.)

Csak a köszönés elmulasztása illetlen! A különböző köszönési formák alkalmazásával egymás és mások tudomására is hozzuk, milyen jellegűnek is érezzük a közöttünk levő kapcsolatot. (Halák László, 1984.)

A középkori latin servus humillimus sum (legalázatosabb szolgája vagyok) mondatból származik mai szervusz köszönésünk, mégsem jelent valamiféle megalázkodást, hanem inkább bizalmas – hisz tegeződő értékű – barátságot. A múlt század második felében még inkább csak az úrfélék köszöntötték így egymást, majd századunk elején minden rétegben meghonosodott, olyannyira hogy lassanként tájnyelvi változatai is kialakultak, például a székelyeknél a szerusz.

Köszönni szervusz-szal ugyanannyira nem illetlenség, mint bizalmaskodó – olykor csak rövid időre a divat által felkapott – becéző változataival. Nem illetlen tehát a szevasz, a szia sem, a mostanában divatos megkétszerezés, a szia-szia pedig még valamiféle bizalmas szeretetet is kifejez. Legfeljebb akkor válhat illetlenséggé, ha egyiket-másikat nem a megfelelő helyen használjuk. Legyünk bármilyen bizalmas, tegeződő viszonyban is jóval idősebb, köztiszteletben álló főnökünkkel, furcsa és neveletlen bizalmaskodás, ha sziával, csaóval stb. üdvözöljük.

103. §. Ezen elemi udvariassági szabályokon túlmenően azonban hangsúlyozzuk, amit Halák László írt: csak a köszönés elmulasztása illetlen!

104. §. A köszönéssel azt jelezzük, hogy észrevettük ismerősünket.

105. §. Ha valahová belépünk, úgy illik, hogy mi köszönjünk először.

106. §. Ha partnerünknek köszön valaki, illik nekünk is visszaköszönnünk, akkor is, ha nem ismerjük az illetőt.

107. §. Férfiak köszönéshez – ha hordják – kalapot emelnek (a sapkát, kucsmát nem kell levenni). A kalapot nem azzal a kézzel emeljük meg, amelyik a köszöntött személy felé esik, hanem a másikkal.

108. §. Férfiak akkor is vegyék le a kalapjukat (de a sapkát, kucsmát is), ha valahol felhangzik a Himnusz, vagy ha gyászmenettel találkoznak.

109. §. Köszönéskor illik a köszöntöttel szembenéznünk.

110. §. Ne várjunk arra, hogy a másik fél előre köszönjön. Az igazán udvarias embert nehéz ebben megelőzni.

111. §. Nőknek, tekintélyes, valamint idősebb embereknek előre kell köszönni.

112. §. Ha a köszönéskor megállunk, általában kezet fogunk, esetleg a férfi kezet csókol a nőnek.

113. §. A kézfogáshoz a kesztyűt illik lehúzni, de nők kezén az alkalmi kesztyű fent maradhat. (A kézfogás egyébként a középkorból maradt ránk, akkor a fegyvertelenség igazolására szolgált.)

114. §. A kézfogás legyen határozott, erőteljes, de ne legyen túl erős szorítás.

115. §. A felénk nyújtott kezet illik elfogadni.

116. §. Mindig jobb kezünket nyújtjuk a köszöntöttnek.

117. §. A kézcsók ma már nem kötelező, de nem is tilos. Erőltetni fölösleges, vannak nők, akik nem kedvelik. Ugyanakkor fölösleges illetlenség a kézcsók elől mindenáron elrántani kezünket.

118. §. Kézcsókhoz a férfi kissé lehajol, és megemeli – de nem túl magasra – a nő kezét.

119. §. Kesztyűs kézzel, kalapban vagy cigarettázva nem illik kezet csókolni.

120. §. A kézcsók csak jelzésszerű legyen, ne hangos cuppanós.

121. §. A köszöntés szövegét a két ember kapcsolata, az időpont és a helyzet határozza meg.

122. §. Kezét csókolom-mal nőknek vagy nagyon idős embereknek szokás köszönni – de nem kötelező.

123. §. Szervusz-szal természetesen csak annak köszönhetünk, akivel tegező viszonyban vagyunk.

124. §. Csak távozásnál használhatjuk a viszontlátásra köszönést. A viszlát rövidítés kicsit nyeglének hangzik.

125. §. A jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjszakát köszönéseket (a napszakhoz való alkalmazás mellett) mindig kísérje a kívánok ige is.

126. §. Ismeretleneknek csak akkor köszönjünk, ha útbaigazításért, segítségért megszólítjuk őket.

127. §. Falvainkban ma is szép szokás, hogy az ismeretleneket is köszöntik. Ezért, ha ilyen helyen járunk, magunk is alkalmazkodjunk e szokáshoz.

128. §. A gyerekektől sem lehet kötelezően elvárni a kezét csókolom vagy a csókolom kifejezés használatát. Egy gyerek szájából is hangozhatik udvariasan a jó napot kívánok – különösen, ha hozzáteszi például: jó napot kívánok, Józsi bácsi. Vegyük figyelembe, hogy itt is komoly ellentmondás van az otthoni és az iskolai nevelés között, hiszen otthon többnyire csókolom-ra, az iskolában jó napot kívánok-ra tanítják a gyerekeket.

129. §. Nem helytelen, ha a gyerek kezét csókolom-mal köszön a szülőknek, de főként a nagyszülőknek.

130. §. Köszönést csókkal kísérni elsősorban rokonok vagy barátnők között szokás. Manapság egyre divatosabb, hogy férfi barátok is csókkal üdvözlik egymást. Sőt, egymással baráti kapcsolatban lévő férfiak és nők is összecsókolóznak a találkozásnál. Ez sem illetlenség, bár ötven-hatvan éve még elképzelhetetlen lett volna.

131. §. Bizonyos idő után, a rendszeres találkozás eredményeként kialakulhat idegenek között is a köszönő viszony. A buszon, metrón gyakran velünk utazó idegent ismerősként bólintással üdvözölhetjük.

132. §. Lakóházak liftjébe lépve mindig illik üdvözölnünk a bent tartózkodót. A nagy közintézmény automatikus vezérlésű felvonójában tartózkodóknak nem szükséges köszönnünk, de ha van liftkezelő, a fülkébe lépve őt köszönteni illik.

133. §. Köszöntésünk mindig tapintatos, a helyzetnek megfelelő legyen. Vaknak lehetőleg ne mondjuk: a viszontlátásra.

134. §. Sokáig vitatott volt a diáknyelv elterjedt köszönési formáinak létjogosultsága (szia, csaó, helló, szevasz stb.). Ma már ez önmagában nem udvariatlanság, ellene legfeljebb nyelvészeti kifogásaink lehetnek olykor.

(Illik tudni – A kulturált viselkedés szabályai, K.u.K. Kiadó 2000)