Manapság szinte már berögzült szokás, amit észre sem veszünk, hogy valamiféle ünnepség alkalmával az üdvözlésnek azt a sajátos formáját választjuk, hogy összecsendítjük poharainkat a többiekével.
A koccintás szokása
A múltban a koccintás valószínűleg jogi aktus, szerződésszerű megállapodások szertartása, adásvételi megegyezéseket lezáró hivatalos cselekvés volt. Ami két fél között hosszú tárgyalás vagy alkudozás után történt, arra ez az áldomás tette a pontot – koccintás és szeszesital fogyasztása kíséretében. A koccintás tehát a jogéletből szivárgott be magánéletünkbe. Ünnepélyes hangulatával, jelentőségteljességével ma is megőrzött valamit régebbi nagyobb súlyából, fontosságából. Ám ezzel még nem fejtettük meg ennek az érdekes régi szokásnak az eredetét. Mert vajon miért éppen a poharak, kupák összekoccintása vált egyes népeknél szertartásszerű cselekményévé? Tulajdonképpen a természeti népek gyakorlatából kapjuk meg a feleletet, akiknek a világ minden táján az az általános vélekedése, hogy az érintésnek varázsereje van. ĺgy a kölcsönös érintkezés, például a kézfogás vagy csók következtében két emberi lélek kicserélődik, mintegy testvérré válik. (sn)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.