A két megtáncoltatott kígyó

Állítólag ennek a kőtömbnek a közelében állt valamikor annak a fiatal erdésznek a háza, aki a városból vitt Ajnácskőre magának feleséget. Okos, művelt asszony volt, úgy maradt meg az emberek emlékezetében, hogy több ésszel áldotta meg a természet, mint szépséggel. Emiatt a fiú szülei ellenezték is a házasságot:

„Nem látsz a szemedtől, hogyan választhat egy magadfajta derék fiú magának ilyen csúnya feleséget?” – háborgott az édesanyja, de a fiú egyre csak azt ismételgette:

„Nézné csak édesanyám az én szememmel, milyen szép, akkor nem így mondaná.”

Amikor a fiatalok megunták az örökös civakodást, kiköltöztek a faluból, építettek maguknak egy faházat az erdőben.

Távol az emberektől

Amíg az erdész az erdőt járta, az asszony egyedül volt otthon. Soha nem unatkozott, amikor éppen nem főzött, mosott vagy takarított, akkor gombát, gyümölcsöt szedett... Elfoglalta magát, pihenésképpen pedig napközben néha kiült a Tilic csúcsára, ahonnan belátta az egész völgyet, és olvasott – pihenésképpen pedig énekelgetett. Egyszer nagy jókedve támadt, úgy gondolta, nem a kedvenc könyvét viszi magával, hanem a hegedűt. Vidám dalokat játszott, énekelt is hozzá. Már jó ideje hegedült, amikor halk nesz ütötte meg a fülét. Letette a vonót, körbetekintett, bár senkit nem látott, de olyan érzése volt, mintha valaki közelről figyelné. Borzongás futott át a testén, nem volt kedve tovább játszani.

Bement a házba, az ajtóra ráfordította a reteszt, és leült az ablak mellé – a férjét várta haza. Olvasni akart, de nem tudott a betűkre figyelni. Este mindent részletesen elmesélt a férjének, aki végighallgatta, és bátorítani próbálta.

„Biztosan a vaddisznók vonultak át a bércen, vagy a völgyben élő család kecskéje tévedt ide a közelbe” – mondta nem nagy meggyőződéssel, aztán másra terelte a szót.

A csodás hegedűszó

Gyorsan teltek a napok, vége felé járt a nyár, de a fiatalasszony szorongása nem múlt el. Az eset óta nem járt kint a Tilic-tetőn, de gyakran a házban is úgy érezte, mintha figyelnék. Egy szombaton erős fejfájással ébredt. Férje aznap nem ment el a szokásos erdei körútjára, otthon maradt a feleségével. A közelben gyökereket, bogyókat szedett, azokból teát főzött, amit mézzel édesített. Az asszony délutánra meggyógyult, felkelt az ágyból.

„No, ha ilyen csodát tettek azok a bogyók és a gyökerek, akkor szedek még egy tarisznyára valót, eltesszük télre” – mondta az erdész, és fogta a tarisznyát, vállára akasztotta a puskáját, és kiballagott a Pogányvárba teának valót gyűjteni. Felesége kikísérte az udvarra, és addig nézett utána, amíg férje el nem tűnt a szeme elől a rengetegben. Boldogan rohant be a házba, örömében még perdült is néhányat a szoba közepén, majd felkapta a hegedűjét, de alig játszott el néhány taktust, ismét hatalmába kerítette az érzés, ami hetek óta nyugtalanította. Ezúttal nem törődött vele, hegedült tovább. Megreccsent a padló, és egy hatalmas kígyó mászott elő a régi láda alól. A szoba közepén a farkára állt, és a zene hangjaira ingatta a fejét. Az aszszony rettenetesen megijedt, de nem merte abbahagyni a zenélést, ugyanazokat a dallamokat ismételgetve játszott tovább. Talán halkan fel is sikoltott, mikor pár lépésre tőle egy másik kígyó mászott elő, az is a farkára állt, és az előzőhöz hasonlóan hajlongott. Az asszony moccanni sem mert, csak húzta megállás nélkül a dallamot.

A nagyvárosban

Férje közben teleszedte gyökerekkel és bogyókkal a tarisznyáját, és indult hazafelé. A kapun belépve rosszat sejtett, amikor az egyre ismétlődő taktusokat hallotta. Óvatosan belesett az ablakon, és látta a feleségét, amint halott sápadt arccal hegedül, a két kígyó pedig a szoba közepén táncol. Leemelte válláról a puskát, célzott és lőtt. Egy lövéssel mind a két kígyót eltalálta. Berohant a házba – a felesége aléltan zuhant a karjaiba.

Az erdész és a felesége hamarosan kiköltözött az erdei házból, a vidéket is elhagyta. Az eset után úgy beszélték, hogy egy távoli nagyvárosba költöztek, és egy bérház legfelső emeletén rendezkedtek be, ahol a fiatalasszonynak nem kell többé a kígyóktól tartania.