A két kosár füge

Ige: „Ezt kérdezte tőlem az Úr: Mit látsz Jeremiás? Ezt feleltem: Fügéket. A jó fügék igen jók, a rosszak pedig igen rosszak, ehetetlenül rosszak. ... Ezt mondja az Úr: Ahogyan ezekre a jó fügékre nézek, ugyanúgy nézek jó szándékkal Júda foglyaira is... Ők népemmé lesznek, én pedig Istenük leszek, mert teljes szívükkel megtérnek hozzám.”

(Jeremiás 24, 3–7)

Természetfilmekből ismerjük, hogy a gnú- vagy antilopcsordák pontosan tudják, az oroszlán mikor vadászik, mikor kell tőle tartani. De ha egyet a társaik közül elejtett, és jóllakott, akkor már nyugodtan legelészhetnek akár a közvetlen közelében is. A pillanatnyi veszély elmúlt. Olyan ez, mint mikor a tanár az osztálykönyvben lapoz, és mindenki abban reménykedik, hogy a következő pillanatban nem az ő neve hangzik fel. Ha már rajtam túllapozott, az is részleges megkönnyebbülést jelent, ha meg egy másik név hangzik el, jöhet az ellazulás, mert a közvetlen veszély elmúlt. Akkor is ott van ez a lazítás, ha tudom, hogy minden egyes alkalommal hatványozottan nő annak a veszélye, hogy a következőkben én leszek a felelő, akit számadásra szólítanak. Néha még azt is elhitetem magammal, hogy a kihívott megérdemelte a sorsát! Miért ficánkolt annyira, mért nem tudott lapítani, egy kicsit ügyesebben sunyítani, akkor esetleg ő is megúszhatta volna. ĺgy akarunk néha még a sunyiságból is erényt kovácsolni.

Júda és Jeruzsálem lakói hasonlóan gondolkozhattak, amikor Jeremiás próféta idejében Jójákin király rövid uralkodása alatt eljött a babiloni király Nebukadneccar (ismertebben Nabukodonozor), és fogságba vitte a város előkelőit, a mesterembereket, a várépítőket, a hadsereg parancsnokait és magát a királyt is. Otthon hagyta a nincsteleneket egy behódolt helytartó irányítása alatt. A közvetlen veszély elmúlt, a fenevad jóllakott, miénk az egész „legelő”, jól is jártunk, mert azok része is a mienk, akiket fogságba vittek. A szent hely, a templom és Jeruzsálem a mienk, az Isten is a mi oldalunkon áll. Ha a két kosár füge példázatát akarnánk értelmezni, akkor kézenfekvő, hogy ők az „igen jó fügék”, akik pedig fogságra mentek, megérdemelték sorsukat, az Isten is az ő vesztüket akarta, mert ők az „ehetetlenül rossz fügék”. Jeremiás látomása azonban éppen ebből a tévhitükből akarja őket kimozdítani. Azt mondva, hogy az Isten jó szándékkal a Júda foglyaira tekint, és bennük őrzi meg azt a szent maradékot, akik által majd újjá építi népe maradékát. Mert az elfogadott intés és a fölvállalt fenyítés hozhat megtisztulást, megtérést és megújulást. A cinkos összekacsintás, az elsumákolt múlt, a be nem vallott és soha meg nem bánt bűn utálatos és „ehetetlenül rossz” az Isten előtt.

Ugyanez érvényes ma is az emberek és a közösségek életére vonatkoztatva. Az elsumákolt, be nem vallott múlt szemetére, fövenyére építkező élet vagy közösségi jövő hasonlatos ahhoz a bolond házépítőhöz, aki Jézus példázata szerint a fövenyre építkezett. Látszatra semmi különbség nem volt ahhoz a házhoz képest, amelyik a kősziklára épült. Mindaddig, amíg nem jött az áradás és nem tomboltak a szelek. Csakhogy azok előbb vagy utóbb, de mindig elérkeznek! A közelmúltban tragédiák sora mutatta, mit tud tenni az egyszerű hó a tetőszerkezetek „gyönge láncszemeivel”. József Attila prófétai látással mondta egyik versében: „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani.” Ám abból új kezdet, új élet és új reménység sarjad. „Mert teljes szívükkel megtérnek hozzám” – mondta az Úr.

A szerző református lelkész