A kenyér dicsérete

Napi utam egy pékség mellett vezet el, bizony sokszor megérzem a kenyér finom illatát. Nosztalgiával gondolok gyermekkoromra, 8-10 éves lehettem, ameddig nagymamám otthon dagasztotta a kenyeret, majd a kerek cipókra cédulát tettek névvel ellátva, aztán a pékségben sütötték meg őket. Azt hiszem, hogy a kenyér szó mindenkiben jó érzést kelt. Jelen van a kenyér történelmünkben, imánkban éppen úgy, mint mindennapjainkban. Ha rossz a termés, zúgolódunk, aggódunk. Úgyszintén, ha felmegy a kenyér ára. Ha nincs kenyér, éhínségtől tartunk. A jó termést pedig Isten áldásaként fogadjuk, s templomainkban ünnepi misét mondanak.

A kenyér szót erkölcsi szabályokban, valamint közmondásokban, átvitt értelemben vagy jelzőként naponta koptatjuk, mégsem veszíti el jelentését. Ha valami nélkülözhetetlen, úgy kell, mint egy falat kenyér. A jó cimbora pedig kenyeres pajtás. Aki szelíd, szinte kenyérre lehet kenni. Igaz embernek nem kenyere a hazudozás. Akinek kenyere van, munkája van. Aki pedig túl van az élet derekán, már megette a kenyere javát.

Valamikor történelmünk hajnalán a gabonafélék olyan füvek voltak, amelyeknek a magját az ember igencsak jóízűnek és táplálónak találta. Ám jött a szél, megrázta a vékony szárakat, és a magok szétszóródtak. Ekkor az ember kiválasztotta azokat a füveket, amelyeknek a kalászából legkevésbé hullott a mag, s termeszteni kezdte. Ezzel megjavította minőségét, s lehetővé tette a magok betakarítását – az aratást. A gabonafélék közül először a köles terjedt el, majd pedig az árpa és a búza.

Az első földművesek kezdetben a búza és árpa keverékét vetették el. Nem bízták a termést csak a véletlenre. Tapasztalatai szerint voltak olyan esztendők, amikor a két gabonaféle közül hol az egyik, hol a másik termett szépen. Az egyiptomiak rájöttek, hogy az árpakenyeret nem lehet keleszteni, ezért aztán a búzát részesítették előnyben. ĺgy lett a búzakenyér a lakosság többségének a fő tápláléka, a búza pedig az emberiség legfontosabb kultúrnövénye, amelynek a termesztése több mint tízezer évre tekint vissza.

A búzafajtákról azért nem esik most szó, mert egyes kutatók szerint több mint harmincezer van belőlük. A magyarok a bolgár–török népek körében ismerték meg igazán a búzát. A honfoglalás idején a Kárpát-medence keleti részén szórványosan, a Dunántúlon nagyobb összefüggő területeken termesztették az itt élő népek. Nomád őseink a kövek között szétmorzsolt gabonát vízzel, esetleg tejjel tésztává gyúrták, ellapították és nyersen ették. Kovászolás nélkül készült első kenyerünk tulajdonképpen lepény volt, s hogy ne csak az alja, hanem a teteje is megsüljön, parázzsal fedték be. Ennek emléke a népmesékből is ismert hamuban sült pogácsa. Azután azt is megfigyelték, hogy a tűzhely közelében tartott búzalepények megduzzadnak, megkelnek. A félretett tésztamaradékból lett a kovász, amely az újonnan dagasztott tésztát megkelesztette.

A jobb minőségű gabonafélékhez időközben fejlettebb őrlési technikák társultak. A 10–11. században kézzel forgatott malomkövek között őrölték a magyarok gabonájukat. A keresztes hadjáratok idején terjedtek el a kínai eredetű szélmalmok Európában. Vízimalmaink közül a legbecsesebbek azok voltak, amelyeket meleg vizű forrás hajtott, mert ezekkel egész évben őrölhettek.

A cipó alakra gömbölyített kenyerek készítését sütőharangokkal oldották meg. Ezek félgömb alakú, kőből formált vagy égetett agyagburák voltak. A harangot félrebillentve tüzet raktak, s az átmelegedett burát a sütőlapra helyezett kenyerekre borították. Innen már csak néhány lépés a falusi házak udvarán épített kemencékig, amelyek a későbbiekben beköltöztek a házakba, s nemcsak sütésre, főzésre is használták őket. A kemencékben a családtagok száma szerint egyszerre három-hat kenyeret sütöttek.

Hogy milyen volt a legnagyobb magyar kenyér, azt Evlija Cselebi török utazó írta le, mégpedig abból az alkalomból, hogy Apafi Mihály 1663-ban megvendégelte az Erdélyben tartózkodó török hadakat. Olyan vendégséget csapott – írja Cselebi –, amelyhez hasonlót még a világ nem látott! A rétekre magyar szőnyeget terítettek. Azokra pedig negyven óriási kenyeret raktak... A kenyerek mindegyike húsz lépés hosszú, öt lépés széles volt. És olyan magas, mint egy megtermett ember. „...A sok ezer mérő finom lisztet jó pár ezer teknőben dagasztották meg. Azután a tervezett kenyerek nagyságához képest akkora gödröket ástak a földbe, mint egy-egy várárok. Ezekbe aztán tüzet raktak, s annak parázsára öntötték a tésztát. Föléje pedig hamut helyeztek. Felette és mellette újra tüzet raktak. Hét óra múlva eloltották a tüzet. Ezután sok-sok ember nekiállt, és rudakkal emelték ki a megsült kenyeret (...) s a vendégség színhelyére hozták ökrösszekéren.”

Látjuk tehát, hogy akár kicsi a kenyér, akár nagy, lehet fehér vagy barna, a magyar ember már ősidők óta szereti és tiszteli. Faluhelyen még manapság is keresztet rajzolnak rá, mielőtt megszegik. (méri)