A foci manapság már nem csak a férfiak sportja

„Én sem vagyok fanatikus rajongó, a gyengébben szurkoló lányok táborát erősítem, de akkor is kikérem magamnak a bugyuta csajos vicceket, és a férfiak lesajnáló tekintetét, amikor fociról van szó. Meg a női magazinok »praktikáit«, hogy mit lehet tenni, amíg a pasi üveges tekintettel a közvetítést nézi. Mit? Mellé lehet ülni és vele együtt izgulni” – írja a Foci, csak úgy lányosan című blogjában Anami, aki megelégelte, hogy a férfiak a labdarúgást a saját sportjuknak tekintik.

„Kétévente (Eb, vb) igazán belefér egy kis meccsnézés. Mert izgalmas, de tényleg. Lehet szorítani a csapatnak vagy egy kedvenc játékosnak. Sok a helyes pasi (meg a nem helyes is, természetesen). És milyen jó érzés, ha az a csapat győz, amelyiket te favorizálsz?! És emellett biztos, hogy mindig lesz témád, akárkivel hoz is össze a sors.”

Anami gondolatait valószínűleg nagyon sok nő osztja: ez a sport már régóta nem kizárólag a férfiaké – ám, ha a focit emlegetjük, szinte kivétel nélkül mindenkinek a hatalmas, négyszögletes zöld gyeppályán labdát kergető, térdzoknis adoniszok képe villan fel. De mért alakult ez így? Miért lett a foci a férfiak sportja?

Jogokat és focit a nőknek

„Ennek az lehet az oka, hogy a focit nem most találták fel, hanem a XIX. század második felében, Angliában, amikor a nőknek még szavazati joguk sem volt” – véli Gyula, aki az elmúlt húsz évben mindent elolvasott és megnézett, ami csak a focival kapcsolatos, s maga is rendszeresen focizik. „Emellett ez egy kemény, test test elleni sport. Később, az egyenjogúság kivívásával a futballszerető nők is helyet követeltek maguknak a foci világában. Ez más, kevésbé nőies sportágakra is igaz.”

Úgy gondolja, a szurkolói gondolkodás nemektől független, s csak a játék szeretete a lényeg. „Egyenjogúság van. Egyáltalán nem furcsa, hogy a nők is rajonganak a fociért. Különösen, ha a családban több olyan férfi van, aki szereti a focit. Ilyenkor a labdarúgás gyakori téma, a nő is sűrűn hall róla, s egy idő után vagy érdeklődést vagy gyűlöletet fog érezni a sport iránt. Ha érdeklődő, megnézi, mi tetszhet a fociban a férfiaknak, s ilyenkor az ő érdeklődési körébe is bekerülhet” – fejti ki véleményét.

Családi alapon

Tündivel pontosan ez történt. „Van két fociimádó bátyám, akik tizennégy évvel idősebbek, mint én – egyértelmű volt, hogy szurkoló leszek. Ezt láttam, ebben nőttem fel, de csak én járok ki meccsre, ők nem.”

„Megfogott ez a hangulat, úgy éreztem, ott kell lennem. Amikor rossz volt a csapat, ugyanúgy kijártam meccsre, mint amikor jó volt. Itt nem a fociról van szó, inkább arról, hogy imádsz egy klubot, akkor is, amikor rosszul játszanak” – mondja áhítattal.

Zoltán alkalmanként szívesen néz jó meccseket, de nem tartozik a Tündéhez hasonló, elvakult drukkerek közé. „Jó, hogy vannak női futballrajongók, bár én nem ismerek egyetlen fanatikust sem. Szerintem a nők elsősorban a jóképű, izmos, izzadt, hősiesen küzdő – és néha látványosan szenvedő – futballisták miatt kezdenek rajongani a fociért” – véli.

Edina, aki kisgyerekként az édesapjával járt meccsekre, aztán hosszabb kihagyás után tizenhat éves korában újra felfedezte a focit, úgy gondolja: a játék izgalma és a jó pasik fele-fele arányban felelősek a rajongásért.

„Gimnáziumban fociszerető társaságba kerültem, így újjáéledt bennem a gyerekkori érdeklődés” – emlékszik vissza, majd elgondolkodik, mi is ragadta meg igazán ebben a sportban. „A játék is érdekelt, s persze kamaszként már a jóképű férfiak is – de a jó játék fontosabb. Abszolút férfisportnak tartom a futballt. Szurkoló persze lehet nő is” – állapítja meg.

Kamaszos imádat

„Bevallom, rajongtam magyar focistáért. Igazi plátói szerelem volt ez” – eleveníti fel kamaszkori emlékeit a huszonéves lány. „Jóképű volt, és az egyik legjobb csatár a csapatban – és ez a kettő együtt akkoriban nálam mindent vitt. S mivel ez a focista a kedvenc csapatomban játszott, a személye és a csapat iránti rajongás összemosódott.”

Bede Zsuzsanna pszichológus szerint rajongani valakiért, aki számunkra elérhetetlen – legyen az énekes, filmsztár vagy focista, a kamaszkor sajátossága.

„Aki harmincévesen futballistákért rajong, az még érzelmileg a kamaszkornál tart. Az élő, igazi kapcsolatok helyett ez a rajongás helyettesíti az érzelmeket. Van benne vonzalom, némi szerelem valaki iránt, akit nem ismerünk, akiben ezáltal nem is csalódhatunk, hiszen olyannak képzeljük, amilyennek akarjuk. Csak azt látjuk, milyen a szeme, az alakja. Ezt az érzelmet évekig vagy hónapokig is lehet táplálni. Még kielégíti azt a lelki folyamatot, amire szükségünk van, de ha ez később is elég, akkor az már problémát jelent, mert nem merünk igazi kapcsolatot létesíteni. Ebben a korban szükség van férfiideálra, teljesen egyéni, ki hogy találja meg” – jellemzi az „epekedő” korszakot.

„A foci azért még mindig a férfiak sportja, ami nem azt jelenti, hogy nők nem is szerethetik, nem járhatnak meccsekre, de a legtöbb feleségnek nyűg a foci-világbajnokság, amikor két hétig nem látják a férjüket.”

Apa unta, anya drukkolt

Eszteréknél pontosan fordított volt a helyzet: ha foci volt a tévében, apa unatkozott, anya és lánya a képernyőre tapadtak.

„Míg anyukám meccset nézett, apukám rendszerint látványosan unatkozott. Én tizenhét éves koromban ültem le először meccset nézni. Akkortájt ki sem robbanthattak a tévé elől. A világbajnokságot anyuval drukkoltam végig. Hogy kinek szurkoltam, azt általában szimpátia alapján döntöttem el. Mindig kiválasztottam egy megnyerő embert, s csak utána volt érdekes a játék. Persze ha a kedvenc csatárom lépett színre, akkor már a játék sem volt olyan érdekes, csak ő s rajta keresztül a csapat. Mindig megnéztem miatta az ismétlést is, hogy egyetlen pillanatot se veszítsek a játékából. Nem voltam őrült rajongó, csak egy lelkes tini, aki egyéni szempontok alapján nézett meccset – focizni például sosem akartam. A focit magában is kissé agresszívnek tartom, ez pedig nők között még rosszabb, mint férfiak esetében. De ha valakinek ez a szíve vágya, ám legyen.”

Nő a pályán!

A női szurkolókra tehát nem feltétlenül nézünk marslakóként, de az emberek zöme azt még mindig szenzációként éli meg, ha női labdarúgóval találkozik, s van, aki szerint egy női focista nem is lehet olyan jó, mint egy férfi.

Tünde, a klubhű drukker például ezen a véleményen van.

„Mindig is fiús természetű voltam, kislány koromban én is fociztam, de nőifoci-meccsekre nem szoktam kijárni. Nem tetszik, nem tartom szépnek a játékukat – a fiúk sokkal ügyesebbek. A foci férfisport. Lehet focista egy lány is, de nincs olyan labdaérzéke, mint egy fiúnak. Ráadásul, ha összezársz tizenegy lányt, ott biztos lesz konfliktus. A fiúknál ez nem fordulhat elő, ezért szebben játszanak, mert jobban tudnak a focira koncentrálni.”

Viki, aki nem csak szurkol, de évek óta egyesületben focizik is, más véleményen van.

„Szerintem a női és a férfifutball nem sokban különbözik egymástól – nem játszunk rosszabbul vagy durvábban, mint a velünk azonos szinten lévő, korunkbeli fiúk” – szögezi le a 16 éves lány, akit nem a fiú rokonok vagy barátok ösztönöztek a „bőrrugdosásra”.

„A barátnőmet kísértem el az edzésre, és megtetszett az edző stílusa, a játék hangulata. Lányos nyafogásnak, hisztinek, kavarásnak és egymás fúrásának nyoma sincs. A család és az ismerősök persze először meglepődtek, azt gondolták, hogy ez csak valami múló hóbort. Már lassan három éve, hogy ezt a sportot űzöm: elfogadják, sőt, kimondottan tetszik nekik, hogy focizom.”

Szoboszlai János futballbíró, aki női meccseket is vezet, úgy látja, a női futballnak van jövője: „A női foci rengeteget fejlődött. Régen olyan volt, mint a tizenéves gyerekek focija, de mára egyre jobb, egyre több csapat van. Amikor először női mérkőzést vezettem, bevallom, elég unalmasnak találtam. Később már éreztem a fejlődést, de ehhez el kellett telnie jó pár évnek, s ahhoz, hogy itthon is olyan népszerű és elfogadott legyen, mint például Angliában, még egyszer ennyi időre lesz szükség. A szurkolók itt még elég ritkák, néha odavetődik egy-két barát, családtag, de igazi szurkolásról nem beszélhetünk – még.” (o-o)

A szakértő és a klubdrukkeró

Egy a szurkoló lélektanáról szóló írás szerint külön kell választani az elvakult, a sportértékkel nem sokat törődő szurkolót a „szakértőtől”, aki csak a „márkás” meccsekre megy ki, vagy azokat nézi otthon, esetleg baráti körben, vagy egy kocsmában néhány haver társaságában a tévén. Abban persze nem különböznek, hogy mindkettő másnap kioktatja környezetét a lesgól mibenlétéről, egyik sem tűri el, ha az általa pazar játékot produkáló csapatot lefitymálják. Az előbbinél a klubszív, a másiknál pedig a saját szakértelem a tét. Persze ez utóbbinak is lehetnek kedvencei. Igen szórakoztató például manapság végighallgatni két focirajongót, akik közül az egyik az olasz Calciót isteníti, míg a másik a Bundesligáért él-hal. Még véletlenül sem értenek egyet, még véletlenül sem dicsérik a másik kedvenc bajnokságát, és ha netalántán összekerülnek a kupákban bálványaik, a győztes valósággal kéjes kárörömöt érez a vesztessel szemben.

Női játékvezető a Bundesligában

Bibiana Steinhaus az első női bíró a labdarúgó Bundesliga másodosztályában. A 28 éves játékvezető civilben rendőr. Steinhaus édesapja szintén futballbíró volt. „Biztosak vagyunk abban, hogy Bibiana a férfiak között is megállja a helyét, a Bundesliga játékvezetői keretébe azok kerülnek be, akik a legjobb teljesítményt nyújtják. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy nő vagy férfi bíró vezet egy meccset, az a fontos, hogy a szabályok szellemében fújja a sípot” – mondta Volker Roth, a játékvezetői bizottság elnöke.