A finálé viharában

Az asszony csak bólintott a férfi lelkendezésére. Nem élsz te a lehetőségekkel. Meg azt is mondta: fabatkát sem érsz. Se szenet, se szántást időre el nem intézel...

Ha tudta volna Melánia, mibe kergeti ezzel Lalót... Mert a jó öreg fejében egy szikra, annak nyomán meg tűz támadt, s lángjában pernyeként hullottak alá vénségükre napjaik. Laló, mikor este hazajövet bezörgetett a kapun, felesége rémült tekintete kíséretében egy akkora traktorkereket gurított be, hogy mögüle csak a kalapja hetyke dísze látszott ki. Siess, akarta mondani asszonyának, ne bámészkodj, mire gyenge oldalbordája jól bevált nótájára gyújtott, hogy azt a beborult jó eget, hiszen ez tényleg meghibbant. És megtetézte a szénnel, a szántással meg mindennel, amit időre sose intéz el. Nono, villantott embere szeme fehérje, gördíts csak velem, mire Melánia nem hibázott. Kerepelő a heti vásáron tán szégyenbe maradt volna mondókájával szemben, de hetyke díszes embere türelmesen mosolygott. Mert hosszú még a tolvaj útja is a vetéstől az aratásig, hát még a vágyaké! Szinte cincogtak bajuszkájának szálai jókedvükben, amikor vacsoráját maga melegítette és minden egyéb dolgát, láss csodát, egyedül tette. Még akkor is mosolyfarkinca rekedt szája csücskében, amikor a maga vetette ágyban éktelenül horkolt, és egy traktorral, egy füstokádó szekérrel álmodott.

Melánia mindezt figyelembe se vette, hiszen örege máskor is így csinálta: végigcikázott a falun, a gyűléseken, a kocsmában, a házaknál, még a harangozót is ellenőrizte, s mindig hozott haza valami szamárságot, igaz ilyen böhöm traktorkereket eddig még nem, de sebaj, majd ebből is kigyógyul. Még kiporolta a ruháit, benyúlt a kabát belső zsebébe, mert tartalmából nemcsak látta Laló lelkét, hanem azt is tudta, mit tervez másnapra. Ni, ott lapul a népellenőri igazolványa és a segédrendőri papírjai. Ez azt jelenti, hogy holnap a henteshez olcsó hús érkezik. A hentes Laló nélkül talán ki se nyitna, s lehet, hogy az asszonyok közül néhányan úgy fenekednek a műsorára, mint az olcsó árura.

ĺgy gyűjtögette a jeleket esténkint asszonykája, meg aztán a szellemi frissességet is biztosítja ez az aprócska elfoglaltság. Itt van ez a horkolás. Laló fél órát horkol: másnap, ha Melánia nyakába veszi a falut, megbizonyosodhat róla, hogy a semmirekellő kilenc féldecit ivott. Ezt, amióta együtt élnek, jó párszor meg is tette. Innen a bizonyosság. Laló mértékletesen, hoszszadalmasan horkol: tervezget, számolgat, ábrándozik. Laló nem horkol: beteg. Melánia éppen indulóban volt, tettre készen a beavatkozásra, amikor a hálóból már-már hangkísérletezések zaja szűrődött ki, ami szelíd horkolgatással indult, utána pedig direktbe eszeveszett motorberregéssel kerepelt Laló nyelve. Az asszonyka elábrándozott és istenezett, hogy mikor rontottam el az életemet. Egészében véve azonban megérezte, hogy valami új köszönt rájuk, s ösztöne máris észlelte a csapdát. Figyelj! Résen légy! Fogd a gyeplőt!

Az asszony ezért másnap is parancsolgatással kezdte a napot, de az öreg báránykodásából mindent megértett, ez a nebántsvirág készülődik valamire. Melánia sohasem sakkozott. Ám húzásai, azok voltak. Számításaiból csak azt felejtette ki, hogy Laló az ő neveltje.

A ház trónfosztott ura délután ötkor megnézte, hol tart Melánia Porkolábné kosztümjével. Este tízkor ellenőrizte, hányadik oldalán van befittyentve a Családi krónika lapja. Mindebből megtudta, hogy tervét, a traktor anyagának összehordását és -szerkesztését, egy hónapra el kell halasztania. Igaza is lett, asszonya egyre türelmetlenebbül várt, ösztönei nem hogy nyugodni nem hagyták, hanem inkább már deresre vonták, meg arra késztették, hogy gyengéden odaszóljon Lalónak: Nem fáj valamid? A kérdés ijesztő erővel hatott az öregre. Úgy érezte, már évek óta úton van: csillagtalan, sötét űrben úszik, s mindez abból fakadt, hogy amit bizonyított a falu előtt, azt otthon elérni sose tudta. Melánia árnyékom lett, mindenütt megvár, már ott is őt szimatolom, ahol talán nem kellene.

ĺgy az óvatosság hatalmába kerítette, s ismét csak elnapolta a traktorgyártás kezdetét. Mert Laló tudta, hogy ha a titok titok marad, ameddig szükséges, akkor tündér se varázsolhat különbet. Mert Melánia, ha csak egy röpke órára is, az életben még egyszer húszéves szerelmetes szöszkévé válhat. Mégis úgy voltak egymással, mint kutya meg a macska.

Melánia, látszólag az öreg elismerő pillantására, éjnek idején is kiment a kamrába, mert ahogyan az ördög nem alszik, a gyanakvás fúriája sem, de minap, mikor kinyitotta a kamra ajtaját, s szemben találta magát egy akasztott patkánynyal, a hideg verejték is kiverte, sikoltva szaladt Lalóhoz. Az meg hitetlenkedve vonult ki a színhelyre, látod, vigasztalta párját, ezt a hurkot valamikor én akasztottam oda, de hogy jutott eszébe ennek a szégyentelen patkánynak, hogy éppen itt végezzen büdös életével, azt nem értem. Az még nekem is fölfoghatatlan.

Asszonya borzongva hagyta ott, ő meg kuncogva vágta le a patkányt tartó zsineget, na ez se teszi be ide egyhamar a lábát, mondta a tetemnek Melánia után tekintve, és ezzel beindult a terv. A kamrában suttyomban titokzatos rendeltetésű tárgyak, szerszámok gyűltek. Az asszony meg keserűen vette tudomásul, hogy itt valami nem ül, s vesztésre áll a játszma, hogy ismét hibázott. Fáj valamid, érdeklődött már másodszor az öregnél egészsége felől, s Laló felszisszent, és közölte vele: úgy érzi, meszesedik az agya. Ki ne tudná, gondolta Melánia, s férje jobbat se kívánhatott volna magának, mert így elbocsátást nyert az idegorvoshoz. A legközelebbi szakorvos – hála, hála, ujjongott magában Laló – harminc kilométerrel odébb rendelt, s ezt az alkalmat anyagbeszerzésre használhatta.

Melánia elszomorodott férje gyógykezelésének sikertelenségén. Laló pedig továbbra is szokatlanul horkolt. Az asszonyt ezzel annyira kihozta a sodrából, hogy már készen állt arra, fölébreszti, s megmondja neki istenigazában, hogy tisztességesen horkoljon, ne bomoljon majd hatvanéves korára. Melánia egyet lépett, de megtorpant, s néma zokogás rázta meg a vállát. A beavatkozás helyett reménytelenül benyúlt Laló kabátjának belső zsebébe, s megtudta, hogy holnap valahol tűzriadó lesz. Csendesen pityergett, és elhatározta, hogy meglátogatja fiatalabbik lányát, mert a tűzriadó Laló vesszőparipája, s még hetekkel utána is arról fecseg-locsog. Hirtelen fáradtnak és öregnek, halálra érettnek érezte magát. Ettől annyira megijedt, hogy suttogóra fogva bocsánatot kért Lalótól.

Amikor másnap elmondta neki, hogy egy hónapot szívesen eltöltene kisebbik lányuknál, Laló sírt és esedezett, de Melánia hajthatatlan volt, mire a férfi megadóan kikísérte a megállóhoz. Mikor a busz elindult, Lalót mintha kicserélték volna. Házában kovácsüllő csengett-bongott, hegesztőpisztoly szikrázott, autogén fénye lángolt. Laló és segédként itt lévő öccse, Péter, olajtól fülig maszatosan, holtfáradtan dőlt esténkint az ágyba.

Idő teltével Melánia, ahogyan természete megengedte, megpihent kisebbik lányánál. Maradt volna még, de a tavaszi szántás, mert, ugye, az öreg mindent későn intéz, a tavaszi szántás ügye hazaszólította. Ahogyan megérkezvén befordult az ismerős utcába, szívverése is fölgyorsult, mert házuk tájáról nagy füstöt látott az égnek törni. A kapu tárva-nyitva. Tülkölés hallatszik. De milyen! Mint az angyalok harsonája. És üdvrivalgások hallatszanak. Melánia lábai földbe gyökereznek, mert egy prüszkölő vasszörnyeteg fordul ki a kapun. Az óriási alkotmány okádja a füstöt, enyhén ringatózva halad, s nyergében ott feszít Laló, ábrázatán ördögi mosollyal. Istenem, suttogja ekkor a húszéves szöszke Melánia, egy füstokádó szekér. A gép most leáll. Laló leugrik és fölkapja Melániát, s mint könnyű pillét, fölemeli a magasba. Maga is visszapattan a nyeregbe, és hetykén mosolyognak az asszonnyal. Földudál a masina, szelesen, nyerítve, s indulnak.

Laló már csak előre néz, s erős marokkal fogja a kormányt. Olyan erővel, hogy az ember el se hinné, másnap kiterítve fekszik már.