A bűn neve: tükörtojás

Hiú vagyok, mert asszony vagyok. (Igaz, azt is férfi állapította meg, hogy hiúság, asszony a neved, ám az is igaz, hogy férfi és nő kapcsolatáról, lényegéről nemigen született alaposabb, mélyebb elemző alkotás, mint amilyen Az ember tragédiája, no meg az is, hogy az embernek nem csak az asszony a tragédiája.) Persze, a férfiúk hiúsága is megér legalább egy litániát, ha misét nem is, de ez más téma. Meglehet, éppen hiúságommal függ össze, hogy imádom a tükörtojást. Kecsuppal és olajos paprikával különösen. A kecsup mindössze egy-két évtizede tölt be jelentős szerepet a tükörtojásevésben, hiszen bezzeg az én időmben a mustárt, a tormát és a tormás mustárt ismertük, fogyasztottuk, később kísérleteztünk házilag összekotyvasztani – ez tuti recept, ha megfőzöd, megnyalod mind a tíz ujjad, végy egy láda paradicsomot, fél láda almát, fél láda hagymát, sót, cukrot, borsot, főzd, kavargasd, passzírozd, jobb, mint az eredeti..., az első csöppje igen, a második savanykás, a harmadik túl édes, a negyediken kiütközik a hagyma íze, az ötödiken az alma uralkodik –, egyszóval hiába főztük át a fél nyarat, soha nem sikerült olyan igazit főzni, fel is hagytunk vele. No de a tükörtojás! A hófehérje meg a lágyan rezgő sárgája, amely az első villaszúrásra lágyan szétomlik, és beborítja a tányért, mellette a csillogó vörös olajos paprika – nem tudom, hogyan volt képes anyám éveken keresztül úgy eltalálni az arányokat, hogy ne legyen se édes, se sós, se csípős, hanem éppen olyan, amilyennek mi szerettük –, hozzá a foszlós fehér kenyér.

Brr, de finom!

Erről a csemegéről kellett nekem éveken keresztül lemondani. Mert minden nyavalyát összeszedtem, hogy aztán egy finomat diétázhassak, legalább fél évig, de ha lehet, még hosszabb ideig. Nem volt nekem ezzel soha gondom, csak egyetlen egyszer. De akkor nagyon. Jól bírtam a zsírtalan, sótlan, íztelen vízben főtt krumplit vízben főtt csirkével, desszertnek frissen futtatott túróval, sülhettek a finomabbnál finomabb, illatosabbnál illatosabb karácsonyi sütemények, semmi sem tudott elcsábítani. De az a nyavalyás tükörtojás, az bezzeg! Néhány napja jöhettem ki a kórházból, kimenőt kaptam Mikulásra, utána viszont nem vonultam vissza. Az egyiket tatarozás miatt bezárták, a másik, az ideiglenes fabarakkokban volt. És az orvosnő azt mondta, vagyok olyan értelmes, hogy nem vétkezem. Egy ideig voltam is, aztán megint, de egyik este elkapott a hév. Tükörtojást ennék, olajos paprikával. Anyámmal megsütöttük a vaníliás kiflicskéket, a linzereket, ragasztgattam lekvárral, locsolgattam csokiöntettel, de a fele mellé ment, mert lelki szemeim előtt folyton ott kacérkodott a tükörtojás. Orromban az illata, számban az íze. Itt és most halok meg, tizenöt évesen, előttem az élet, fülemben az orvos intő szavai. Hát persze, a kísértés volt nagyobb. Mint más a tíz tojásból készült rántottát, úgy faltam az egy szem tükörtojást – olajos paprikával, s a kenyér hófehér belével tisztára töröltem a tányért. A nyomokat eltüntettem, és remélem, harmincegynéhány éve elkövetett bűnömet anyám ma már könnyen megbocsátja.