A bodaki csukák igézetében

Rég nem látott barátom hív, és mondja a jó hírt: hallja, hogy a bodaki ágvizekben rág a csuka. Erre csak egy csípőből leadott viszontkérdés létezik: mikor indulunk? Tőle akár most azonnal, mondja, lévén szombat délelőtt. Teendőim miatt nemet kellett mondanom, de a vasárnap szabad, reggel mehetünk. A reggelből délelőtt lett, s bizony már tíz óra is elmúlt, amikor a falu végén felkanyarodunk a töltésre, és célba vesszük a legközelebbi zárást kishalfogás céljából. Itt is elmotoszkáltunk több mint egy órát, mire sikerült a sok szemtelen küsz közül kikapkodni néhány termetes bodorkát, sügért. Lassan telt a kishalas vödör, egyre türelmetlenebbek voltunk. Végre összejött annyi, hogy mehettünk tovább.

Pusztuló erdők, száradó ágak

Lejjebb megyünk néhány zárással, ám ahogy sorra járjuk a régi jó helyeket, nagyra nőtt kedvünk úgy törpül egyre jobban. Az elmúlt évekhez képest szomorú látvány fogad, ami egyetlen szóba sűríthető: vízhiány. Eliszaposodott, kiszáradt medrek, hínárral megtelt ágak mindenütt. Ráadásul mindenütt irtják az erdőt, néhol valóságos holdbéli táj fogadja a horgászt. A főágak még csak-csak, de a jó csukákat rejtő öblök, kopolyák, nádas övezte kanyarulatok lenyúzott lótetemre hasonlítanak. Az egykori fogós helyek szóba sem jöhetnek, bambán nézelődünk, le is cuccolunk egy helyen, ahol éveken keresztül fogtuk a szebbnél szebb csukákat. Most látni a feneket, de azért bedobunk egy-egy botot, míg rendezzük sorainkat. Kapás persze sehol, viszont majdnem elveszítjük a kishalas vödröt a benne levő virgoncokkal együtt. Egy bokorhoz volt kikötve a fedeles, speciális vödör füle, s hogy-hogy nem, kioldódott a zsinór, és az egész útra kelt az áramlattal. Fél órácskát elszórakozunk azzal is, míg a kényszerfürdőt kockáztatva korhadt, recsegő, víz fölé meredő ágakon egyensúlyozva kihalásszuk a fránya kishalas vödröt.

Egy régi krokodil emléke

Na menjünk innen a fenébe, adom ki a jelszót. Pakolunk, menekülésszerűen továbbállunk. Felautózunk néhány kilométert, s bekanyarodunk egy erdei útra, amely elvezet egy tuti helyre. Ebben még sosem csalódtunk. Ha sehol nem is, itt mindig megmenekült a böcsület. Hát most itt nem fog, nézzük szomorúan a meghorgászhatatlan dzsumbujt. Itt veszítettem el életem legnagyobb csukáját vagy öt-hat éve. Fentről, a parti bokrok takarásából világosan láttam, ahogyan rárabol a kishalra, majd azt is, hogy a csalit magába gyűrve igyekszik a bokor felé, ahová nem engedhettem. Kénytelen voltam korán bevágni, ki is rángattam a pofájából a kishalat. Újra dobtam, s a csuka kisvártatva ismét megjelent. A frászt hozta rám, olyan nyugalommal nézte a gyanús kishalat, miközben, akár egy torpedó a kilövés előtt, mozdulatlanul állt a sötét kopolya vizében, uszonyait remegtetve. A megszépítő messzeség távolából saccolva lehetett legalább tízkilós jószág. Aztán meggondolta magát, libbentett egyet a farokúszójával, és méltóságteljesen elmerült. Örökre. Mert hiába kerestem minden ősszel ugyanott. Ma is gyakran eszembe jut, ahogy ott igézte a kishalat, narancssárga-vörös hatalmas uszonyaival maga volt a megtestesült őserő. Később ugyanott fogtam eddigi legnagyobb csukámat kisbalinnal. Alig toccsant a vízbe a csali, rántotta is a víz alá a ragadozó. Igaz, akkor már november közepét írtuk. Most alig van víz ezen a helyen.

A pergetés a leghatásosabb (mondják az okosok)

Méltóság ide, böcsület oda, már jócskán a délutánban jártunk, de még úgyszólván nem is horgásztunk. Mi több, nem is ettünk, így eldöntjük, bármi történjék, a következő helyen harapunk valamit, különben itt ájulunk el a vízparton. Némi szendvicsek gyors befalása után szétszéledünk. Barátom mindkét bot horgára feltűz egy-egy termetes bodorkát, beveti őket a tószerű öbölben a nádas, illetve egy hínárfolt elé; magam pergetőbotot ragadok, és azzal a kéjes érzéssel indulok villantózni, hogy majd én megmutatom neki, hogyan kell csukát fogni. De csak sügér jön mindenütt, igaz, az számolatlanul, csaknem minden dobásra. Annyi van belőlük, hogy az már idegesítő. Közben egy virgonc, félkilós domolykó ver oda a zöldpettyes körforgónak, oda is ragad. Visszaengedem. Továbbmegyek a főág mentén, be-bekukkantok egy-egy ígéretes helyre, de a minduntalan rámragadó pókhálón, szúnyogcsípésen, szederinda karmoláson kívül semmi.

Aztán eszembe jut, hogy van itt a közelben egy kis tavacska, a megáradt Duna vize marad ott mindig, hátha maradt benne valami. Akkorka az egész víz, hogy hosszában átdobom a kis, hármas körforgóval. Ezt azért raktam fel, mert sárga bóbitája van, talán fogósabb a többinél. Második húzásra odaver valami, be sem kell vágni. Érzem, nem nagy a tettes. De hogy ekkora? Húszcentis csukeszt emelek a partra, majd kiszabadítva mohó szájából a horgot, visszaadom a szabadságát. Boldogan elinal. Kisvártatva itt is jön egy domolykó, majd egy komolyabb kapás, egész rendesen rándul a bot a kezemben. Na végre, gondolom. Csalódnom kell, ez sem éri el a méretet. Tovább megyek. Végigdobálok egy Duna-ágat, amely az öreg folyammal van kapcsolatban, de sehol semmi. Se bokor alatt, se középen, se a homokos padmaly előtt. Még csak egy kóbor balin sem könyörül meg rajtam.

Fáradtan vánszorgok vissza a barátomhoz, s újságolom, hogy fogtam ám két krokodilt. Erre azt mondja, ő csak egyet. És lenyúl a vízbe, és kiemel egy méretes csukát. Morogtam valamit igazságtalanságról meg arról, hogy az ember a lelkét kiteszi, a lábát lejárja, ő meg itt a harmadik sörét issza, és ritkítja a csukákat. Juszt is belenyúlok, mondom, és elügetek az öböl túlsó végére. Az ügetés túlzás, mert nincs macsetám. Ide pedig bozótkés kellene, olyan sűrű az aljnövényzet. Húsz perc alatt meg is teszem a száz métert. Jókora nádas vesz körbe egy vízbe szakadt, száraz fát ezen a részen. Ha itt nincs csuka, sehol a világon.

2:0 a sétáltatósnak

A hínár itt is valóságos felhőkben előttem, egy-egy tiszta lyukba próbálom ejteni a blinkert, amikor hallom ám, hogy a haver kiáltozik. Ez nem lehet igaz! Megint fáraszt valamit. A távolból csak annyit látok, hogy valami hosszút emelget, leginkább hatalmas hínárnak nézem. De akkor miért nyomkálja alá a merítőt? Merthogy azzal hadonászik. Visszaügetek. Arcán széles mosoly, mutatja a második csukát, amely alig veri a méretet, de csukának csuka. Ráadásul, akárhogy számolok, kettő null a javára. Mielőtt azon kezdenék mélázni, hogy a nagyokosok szerint csukára a pergetés a leghatékonyabb módszer, inkább leintem magam. Nem lehetek igazságtalan önmagammal szemben, hiszen legszebb csukáimat éppen körforgóval fogtam, ráadásul drótelőke nélkül. S mindig akkor, ha már semmi egyéb nem segített. Ma azonban minden elmélet megcsúfoltatott, győzött az üldögélős, öreguras, sörözgetős módszer a sétáltatós kövér stupekkel meg a drótelőkével. Aztán merem csak bevallani a barátomnak, hogy ebből a helyből, ahonnan két csukát kiemelt, nem néztem volna ki egy árva, tízdekás keszeget sem. Sejtelmesen mosolyog. Eszembe jut, hogy tíz éve, amikor tanítgattam horgászni, én mosolyogtam. Hiába, nemcsak a vizek változnak, mi is, a halak is. Az egyre terjedő félhomályban még felemlegetjük, hogy valamikor ez volt a legjobb időszak, amikor már alig láttuk az úszót, majd szinte egybehangzóan mondjuk ki a verdiktet: lesz ez még jobb is.