A beragadt rükverc

Egy indiai taxisofőrrel történt meg egyszer egy igen kellemetlen eset: hazafele menet kocsijában beragadt a sebességváltó kar, ráadásul a legszerencsétlenebb helyzetben, tolatásban. Nem maradt más választása, mint a maradék ötven kilométert rükvercben megtenni. A taxist ez a tapasztalat olyannyira inspirálta, hogy azóta megtanult tolatásban vezetni akár sűrű forgalomban is 40 km/ó sebességgel. Mára hírnevet is szerzett ezzel, több mint tizenkétezer kilométert vezetett így le, s a bombayi idegenvezetők is mint nevezetességet mutogatják őt, és egészen biztos, hogy kaszkadőrmutatványnak számító tolató vezetésével nem kis anyagi haszonra tesz szert.

Hátrafelé vezetni lehet egészen szórakoztató is – például valahol a cirkuszban vagy a vidámparkban. Kevésbé derűs, sőt akár tragikus véget is érhet a valós, de leginkább a lelki életben. Még akkor is, ha a modern kultúra bizonyos termékei arról akarnak meggyőzni, hogy hátrafelé csúszkálni, a romlás sarába esni és benne dagonyázni tulajdonképpen természetes dolog, az élet rendre azt bizonyítja, hogy az efféle „antihaladás” csaknem mindenkor drámai véghez vezet. Hiszen az ember számára mégiscsak az a természetes, hogy előre haladjon, hogy nőjön és érjen el egyre magasabb célokat. De ki az, aki megmutathatja nekünk az igazi utat, az irányt?

Természetesen az, ki a hősies előre haladást már maga mögött tudja. Aki nem hagyta magát visszarántani, ment előre a fájdalmas kereszt minden terhének dacára. Egyszóval az, aki már győztesként a célba ért. Az, akinek mindezek okán egyedül van ma joga kijelenteni magáról az e vasárnapi evangélium tanúsága szerint is, hogy „jó pásztor” (Jn 10, 12). Mert ő volt az, aki végre feloldotta az egzisztenciális rükvercet, az ádámi átkot, hogy az emberiség végre előre haladhasson, előre és egyre feljebb, magasságokba és mélységekig. S ha valakit ismételten hátrahúz a kísértés és saját gyengesége, annak Jézus szüntelen azt ismételgeti: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket.” (Mt 11, 28) Mert ő, aki ismeri juhait – valóban „jó pásztor”.

Manapság meg pásztorjelöltekből is jócskán több van a kelleténél. Főleg választási kampányok idején hemzseg a világ ambiciózus vezetőktől, akik arról győzködik a közvéleményt, hogy pont őket a legokosabb követni, támogatni és megválasztani. Hogyan is nevezné őket Jézus? Hamis, rossz pásztoroknak, akik a nyereség és a tekintély ígéretével, látszatával lopják be magukat a közösségekbe, ám azonnal kereket oldanak, mihelyt áldozathozatalra, ígéreteik beváltására kerülne sor. Jézus a legmagasabb kritériumnak, a szó szoros értelmében vett „jó” pásztornak a legnagyobb áldozatot szabja meg: az életét adni, ha kell, azaz minden képességet, értéket, tehetséget, energiát az egész és az egyén javára ajánlani fel. Hiszen minden egyes tekintélyhordozó – legyen az szülő, politikus vagy államelnök – valami módon pásztor is. Pásztor, akinek vezetnie, óvnia, formálnia kell, mindenekelőtt példával elöl járnia. És így húznia előre, nem pedig visszafele. Egyre magasabbra, nem pedig lefele. Mint Jézus, a mindenki számára tökéletes példa, akinél az elmélet és a gyakorlat teljes összhangban tudott maradni.

A fent említett taxisofőr meg nemrégiben egy új ötlettel állt elő: rükvercben halad végig az indiai–pakisztáni határ mentén, hirdetve mindkét nemzet számára a békét és barátságot. A tolatás hasznáról mint a megbékélés eszközéről sokat elmélkedhetnénk, vitatkozhatnánk, de szerencsére egyvalami minden vitán felül áll, mégpedig az, hogy a valós nyugalomhoz és békéhez egyedül csak a halottaiból feltámadott, a győztes „jó pásztor” képes elvezetni.

A szerző római katolikus pap