Tanulásellenes propaganda

Előfordul, hogy álmomban érettségire készülök. Vagyis inkább nem készülök. Rettegve gondolok arra, hogy még bele sem néztem a tételekbe, pedig másnap soron vagyok. Aztán még mielőtt felébrednék, eszembe jut, hogy ez csak álom, és én már régen leérettségiztem. Nem emlékszem, milyen nap és milyen idő volt akkor, de biztosan meleg, mert a világoskék, rövid ujjú krimplen ruhám volt rajtam, az, amelyiknek a szoknyája sötétebb kékbe ment át. Ha bevillan az a reggel, napsütést látok, de ha valami szépre emlékezünk, mindig fénybe borul a múlt. Mert bizony szép emlék az a nap. Persze lámpalázzal indult, pedig felkészültem, és különben is, mindig jól tanultam. Ezt nem dicsekvésből írom, hanem azért, hogy ellensúlyozzak egy trendet.

Ugyanis egyre gyakoribb, hogy közismert emberek a velük készült interjúkban elmondják, szinte eldicsekszik, hogy ők milyen rossz tanulók voltak, és mennyire utálták az iskolát, de lám, nem is volt rá szükségük, mert a legjobb iskola az élet. Az egésznek olyan végkicsengése van, hogy a tanulás fölösleges, majdhogynem káros dolog, ezzel szemben a nem tanulás menő. S ha ők mondják, sokan el is hiszik nekik.

Persze én nem vagyok celeb, de annyit akkor is, és csak azért is elmondok, hogy én szerettem az iskolámat, jól tanultam, és ha elértem valamit, azt éppen a tanulással alapoztam meg. Továbbá azt gondolom, hogy a legjobb iskola egy jó iskola. Az élet ehhez a tapasztalatot teszi hozzá.

Ugyanakkor nem állítom, hogy aki tanul, az automatikusan sikeres lesz. Azt viszont folyamatosan tapasztalom, hogy eddigi diákjaim közül azok, akikben volt tudásszomj és tanultak, többnyire érvényesültek és sikeresek. Ezt onnan tudom, hogy jelen vannak a szakmájukban, míg a többiek nem (persze attól még más területen érvényesülhettek). Éppen ezért rosszullét kerülget, amikor a szülők ahelyett, hogy tanulásra motiválnák a gyermekeiket, tanulásellenes propagandát folytatnak.

Mert mi másnak nevezzem azt, amikor a játszótéren az anyuka arról beszél, hogy megvette a jövendő kis elsősnek az iskolatáskát, és amikor a gyerek örült a táskának, elmondta neki, hogy az iskola nem jó, de muszáj oda járni, és nem baj, ha nem lesznek egyesei, az a fő, hogy ne bukjon meg. De miért mondott neki ilyeneket, kérdezem az anyától. Azért, mert nem akartam, hogy csalódjon, és különben is, a gyereknek igazat kell mondani, válaszolta. Jaj, drága anyuka, gondoltam, de hát a te csalódásod nem az ő csalódása, a te igazságod nem az ő igazsága! Aztán ne csodálkozzunk, hogy virágzik a különféle dolgozatíró iparág, s hogy a diplomamunka megvédésekor a leendő szakember egyszerű kérdésre sem tud válaszolni, mert még azt a fáradságot sem vette, hogy ha már más írta meg, legalább elolvassa a „saját” munkáját.

S főleg ne dühöngjünk, ha majd egy ilyen „szakemberrel” hoz össze az élet iskolája. Akkor már eső után köpönyeg.