Hol van a kulcs helye?

Hégli Dusan, az előadás rendezője és koreográfusa azt meséli, 2016 nyarán, az avignoni fesztiválon, túl a Finomhangolás első tíz előadásán és az első pozitív visszhangokon került szóba a már akkor a jövőt latolgató francia színházigazgatókkal, mivel tudna visszatérni a következő évadokban a Szivek. A rendezvény lehetséges közép-európai kapcsolódási pontjait kutatva merült fel az 1982-es történet, hogy aztán az ötlet az idők folyamán, ha úgy tetszik, egy és mégis három produkcióvá nője ki magát. (Erre még visszatérünk.)

Samuel Beckettről köztudott volt, hogy szívesen kötélnek állt jó ügyek érdekében, de az is, hogy pontos különbséget tett az autonóm alkotó énje és a művével hitelesített magánember gesztusa között. Ezért is volt meglepő, hogy az avignoniak által szolidaritási akciónak szánt cseh napra nem valamilyen civil nyilatkozatban reagált, hanem a Katasztrófát küldte el. Persze, ahogy a hatalom, úgy a kultúraszervezés logikája is kiszámítható: a szabadsághiányos közép-európai művész melletti kiállás és Beckett „beszállása” is növelte az esemény presztízsét, nem mellesleg a politikai üzenet jól, erőteljesen kommunikálhatóvá tette a programot.

Azt azonban érdemes megjegyezni, hogy 12 perces szösszenet ide vagy oda, Beckett azért a Katasztrófában sem elégedett meg a napi aktualitás publicisztikai felütésű parabolába fordításával; a színházi próbán a rendező által kis dobogóra állított, egyszerre megalázott és elembertelenített színész konfliktusa mögött az ember, illetve bármilyen természetes módon szerveződő emberi közösség és a változatos indokokkal annak erőszakosan irányt és keretet szabó mindenkori hatalom alapvető, feloldhatatlan ellentéte feszül. Végső soron ez a tétje az Ifjú Szivek produkciójának is. Az pedig különös kegyelme a sorsnak vagy a múzsáknak, hogy a becketti alapot hasonlóan hiteles, autonóm alkotók gondolták tovább.

„Na, kérem, induljunk ki abból, hogy én vagyok a rendezőtök. Úgy mostantól, mint lényegében. Az elsöprő többség, amivel, ha áttételesen is, megválasztottatok, nem várat sokáig magára. Hogy értsétek: rátok fogok szolgálni. Ezentúl csak azt szíveskedjél rögzíteni, Sárika, amit archiválice mondok. Nem csinálunk jegyzőkönyvet. Az igazi jegyzőkönyv a szívben van.”

Beckett rendezője az Allegro Molto Barbaróban Parti Nagy Lajos nyelvén szólal meg. Sőt, nemcsak a nyelvén, hanem egyenesen a hangján, hiszen a szerző fel is mondta a szöveget; vele azonosítjuk azt a személyt, aki a színpad hátsó oldalát lezáró síkban elhelyezett tízelemes videófalon keresztül mindvégig jelen van (vagy legalábbis így érezzük), figyeli, kommentálja, minősíti, irányítja a szereplőket. Szinte egyetlen, bár több lélegzetre elmondott nagy monológban, amely valahol a hatalom demokráciához idomult, kvaterkázó, ám egyenlősdizően is lekezelő frázisaival indít („Mert ugye itt mindenki az, nemde? Al-ko-tó. Nincs főkotó a fenenagy demokráciában. Én se. Ehhez ragaszkodom. Egyikőtök vagyok. Mindenestül.”), majd egyre nyersebben, autoriterebben, kegyetlenebben, önkényesebben terelgeti-szorítja a kiszolgáltatott társulatot a neki tetsző irányba. Szarkasztikusan be- és leszól, megmondja a tutit, a közösség javát emlegeti, ideológiai irányt mutat, nemzetieskedik, összeesküvés-elméletet gyárt, kipécéz, megaláz és bűnbakká tesz egyeseket... – miközben a „partinagyi” nyelv teszi a dolgát, hajlékonyan, játékosan, ironikusan, abszurdan kifacsarva futja be a regiszter lehetőségeit.

A társulat/tánckar – és vele együtt a zenekar – má

s nyelvet beszél, amely a maga módján éppen olyan autonóm, erőteljes változat, mint a verbálisan megszólaló irodalmi szöveg. Nem mellesleg pedig: alapvető minőségeit és praktikus színházi értékét tekintve méltó párja amannak.

Azt gondolom, kellett a Hontalanítás, a Finomhangolás (és részben más Szivek-előadások), hogy megágyazzanak az Allegro Molto Barbaro befogadásának. Hogy érteni véljük Hégli Dusan és a vele dolgozók alapvető attitűdjét. Miközben az Ifjú Szivek számtalan alkalommal bizonyította (és bizonyítja továbbra is), hogy birtokában van a bartóki magyar (és nem csak magyar) folklórkincsnek, ma már alapvetően nem a megőrzést, az imitálást tekinti művészi kihívásnak (archiválice), hanem – egyébként a zeneszerző Bartókhoz hasonlóan – annak a lehetőségeit keresi, miként lehet ezt a korpuszt valóban hajlékony, bármilyen tartalom kifejezésére alkalmas, bármilyen jelentést közvetíteni képes, a maga alakulásában-alakíthatóságában teljes, élő-lélegző, modern nyelvként használni. Miként lehet ezt a nyelvet szintjeire és elemeire bontani, ha úgy tetszik, dekonstruálni, majd az elérni kívánt fogalmi-érzelmi hatásnak megfelelően rugalmasan újraépíteni. Az Ifjú Szivek előadásában úgy jelennek meg a magyar, szlovák, cseh, lengyel vagy éppen erdélyi cigány táncok, hogy mind a zene, mind a koreográfia tekintetében a velük folytatott játék – a stilizáció, a feldolgozottság, az elmozdítás, az átfordítás teljes skálája – egy pillanatra sem vált puszta formalizmusba, hanem ezer szállal kapcsolódik a szereplők (rendező és társulat) folyton elmozduló, dinamikusan újra- és újrarajzolódó viszonyához.

„Aha, aha. Frenetikus. Egyre jobb. Dühös, szilaj. Tele van indulattal. Tisztára bársonyos. Nyolcvankilenc az mégis nyolcvankilenc. Ami a kulcscsörgést illeti, hát nem tudom, konkrétan hogy jön ez most hova, mintha nem volna a legjobb helyen a kulcs... Ezer éve először. A nemzet kulcsa. Most ugyanezt kérem csingilingi nélkül, csöndben. És térdelve!”

Ezen a ponton mindenképpen érdemes aláhúzni a táncosok (és velük együtt a színpadi jelenlétével is erős hatást keltő zenekar) teljesítményét. Prózai színházban is kiszalad egy ejha, ha olyan színművésszel találkozunk, aki többféle stílusban képes hiteles alakítást nyújtani, adott esetben nemcsak a realista hagyományban van otthon, hanem, mondjuk, expresszívebb vagy abszurdabb formákhoz is igazodni tud. Tudjuk, a Szivek tánckara a színház repertoárján belül tradicionális formanyelvű és formabontó produkciókban is szerepel. Itt és most, egy előadáson belül mindenre akad példa; s miközben a hatalommal szembeni emberi/művészi magatartásminták felvillanásait követjük, a váltások pontossága, a kifejezés ereje csak erősíti a meggyőződést, hogy, egyrészt, kell egy csapat, másrészt, nem akármilyen szakmai felkészültségű csapatot nézünk.

Magában Parti Nagy Lajos szövege és a koreográfia-zene kettőse (ide értve a hozzá rendelt, erős szimbólumokként működő eszközök, kellékek sorát) is izgalmas jelentéshálót sző az előadás köré. Ehhez járul még harmadik pillérként a már emlegetett videófal. Amelyen keresztül nemcsak a rendező elnyomó jelenléte manifesztálódik, hanem – már-már a konceptuális művészet felé kinyúlva – újabb képek, asszociációk vonhatók be a produkcióba, tovább tágítható a jelentés, az értelmezési keret. Bizonyos motívumok egyetlen médiumból nyúlnak ki felénk, mások mindhárom rétegben megjelennek. Hogy csak egy példát említsünk: nem véletlenül ajánlotta a táncszínház az előadást 1989 emlékezetének; a „bársonyosig” elvezető útnak és a novemberi eseményeknek is emblematikus epizódjai kapcsolódtak a művészek kiállásához, lázadásához; ezek az elemek a szövegből, a koreográfiából és a mögéjük vetített képekből is kinéznek ránk. Energia, eufória, együtt mozdulás. De itt nincs vége, van még folytatás.

„Eleve milyen cím ez, hogy »Katasztrófa«?! Nem lehetett volna valami... nemzetibbet választani? De szót se szóltam. Egy Beckett az egy Beckett, ugye. Legalábbis nyugaton. Ráadásul Vaclav Havel. Hát nem tudom. Azért ebbe mintha lenne egy kis célozgatás. Egy kis sunyizmus, nem? Bezárták a kommunisták, oké. Ez máig tény. Csak talán ezt kéne kidomborítani a tisztelt művészetnek. A komcsikat. Meg a háttérhatalmakat a mindenféle bekettekkel.”

Az elején utaltunk rá, hogy az Allegro Molto Barbaro egy olyan mű, amely tulajdonképpen hárommá válik. Hégli Dusan és Parti Nagy Lajos a (magyar) alapverzión dolgozva fél szemmel azért már a potenciális francia (fesztivál)közönségre is kitekintett. A szlovák változat az utóbbi hónapok munkája volt. A rendező-koreográfus úgy fogalmaz: eleve modulokból állították össze az előadást, amelyek a befogadó kulturális közegnek megfelelően módosíthatók, cserélhetők.

A képek, a szimbólumok helyenként módosulnak, a zene, a koreográfia azonban változatlan marad. Azonos a szöveg is, értelemszerűen azzal a pontosítással, hogy irodalmi fordítások születtek, amelyek a maguk eszközeivel igyekeztek visszaadni az eredeti írás többletjelentéseit. Szlovákul a „rendezői takarásban”, vagyis a videófalon Parti Nagy Lajos helyét Milan Lasica foglalja el, a készülő francia változatban egy marokkói származású neves komikus vegzálja majd a szereplőket. Talán kicsit másfelé tolva a hangsúlyokat, mert bár a művészek kiszolgáltatottsága a hatalomnak univerzális jelenség, az utóbbi évtizedekben ezen a téren kicsit más tapasztalatokat halmozott fel Kelet-Európa, és mást a kontinens nyugatabbi fele.

A magyar és a szlovák változat tekinthető meg az Ifjú Szivek pozsonyi színpadán. Kár, hogy a franciát idehaza nem fogjuk látni – már csak azért, mert ezt az előadást nem elég egyszer megnézni. Hogy is volt az a jó kis finálé?

„Van ez a jó kis Bartók, nem igaz, hogy nem lehet erre vidámabbnak lenni! Mégiscsak egy avatás lesz a finálé, egy avató-lakodalom. Röviden: ez a búvalbaszottéria egy darabig érthető, de aztán totál kontraproduktív, akármennyire piszi. Felemelt fej. Az egész darab a felemelt fejről szól, vagy tévednék? Nem hiszem.”

(A szövegben dőlt betűvel jelzett részek idézetek Parti Nagy Lajos szövegéből.)

Allegro Molto Barbaro. Az Ifjú Szivek Táncszínház előadása.
Szöveg: Parti Nagy Lajos. Zene: Bartók Béla, Hegedűs Máté, Hegedűs Gergely Dávid.
Rendező, koreográfus: Hégli Dusan.
Tánckar: Baranyai Viktor, Botló Ákos, Brusznyai Erik, Lantos András, Sebő Veronika, Oláh Eszter, Varsányi Ágnes, Vermes Anna.
Zenekar: Hegedűs Máté (hegedű), Király Miklós (hegedű), Hegedűs Gergely Dávid (brácsa), Király Tamás (nagybőgő).