Skandináv rejtvény, olasz módra

A tegnapi választás tétje így az volt, hogy a kormányzó szociáldemokraták vezette baloldali koalíció mennyire képes megelőzni a lendületesen előretörő, bevándorlásellenes Svéd Demokraták pártját. A probléma súlyát az adja, hogy már a toleranciájáról, jóléti ellátórendszeréről, befogadókészségéről híres skandinávoknál is a bevándorlás jelenti a meghatározó belpolitikai témát – némiképpen érthető is a Malmőben, Göteborgban és Stockholmban történt zavargások, gyújtogatások és merényletek miatt.

Voltaképpen 2015 óta a migráció Európa egyik fő beszédtémája. Tény, a 2015-ös, döntően Szíriából indult, több mint 1 millió fős roham azóta lecsitult, mára alig a negyedére esett vissza a migráció intenzitása, viszont az újabb és újabb útvonalakon érkezők révén, immár afrikai forrásokból táplálkozva máig nem apadt el.

Csak Svédországra kivetítve a számokat, a következő a kép: 2015-ben közel 160 ezer menekült érkezett, ami az alig 10 milliós lakosságú királyság számára minden más befogadó országnál nagyobb terhet jelentett, majd 2016-ban 30 ezerre, tavaly pedig 25 ezer főre csillapodott a beáramlás. Mégis azt tapasztaljuk, hogy Spanyolországot leszámítva hiába csökken mindenütt az újonnan érkező migránsok száma, egyre növekvő támogatottságot kapnak az idegenellenes hullámot meglovagló pártok.

Az az igazság, hogy mindig is nehezen toleráltuk a másságot, az idegenek érkezését, erről akárhány pogrom és vallásháború tanúskodik. Azt a fenyegetést, amelyet a bevándorlás napjainkban sokak számára jelent, egy évszázada semmivel sem érezték kisebbnek, pedig az akkori bevándorlók Európából érkeztek. Az angolok nyíltan kiközösítették, megvetették az éhínség által sújtott Írországból érkező milliókat, a protestáns angolok szemét az írek katolikus vallása is csípte. A 19. század utolsó harmadában tömegesen útra kelő olaszok ellen szabályos hajtóvadászatot indítottak a franciák Marseille-ben, pedig esetükben vallási ellentétekről sem beszélhetünk.

Az utóbbi években százezerszám érkezők egyrészt azért okoznak fejtörést, mert szó szerint megemészthetetlen tömegben jönnek. Az Egyesült Államok 1924-ben szigorú bevándorlási törvényt hozott, ami bő 40 éven át érvényben is maradt. „A húszas években hozott bevándorlásellenes törvények egyensúlyt teremtettek az etnikai közösségek között. A korlátozás bevezetése után az amerikaiak sokkal oldottabban viszonyultak a nemzeti egységhez” – olvasható a holland Paul Scheffer az Európa és a bevándorlók alcímű, a témához érzékenyen nyúló könyvében.

A másik nagy probléma, hogy a döntően muzulmán migránsok erőteljes civilizációs, vallási különbségeket is magukkal hoznak. A gettósodás, a burka viselete, a nők másodosztályúvá minősítése helyett egy másik példa: Scheffer említ egy bizarr helyzetet: a szigorú diktatúrákból menekülő fiatalok kinevetik a barátságos holland rendőrt és lenézik a bírót, aki kisebb tolvajlásokért nem megkorbácsolásra, hanem közmunkára ítéli őket. Számukra a liberális demokrácia nem toleranciát jelent, hanem gyengeséget.

Vagyis mindaddig, amíg nem szorítjuk elfogadható keretek, nagyságrendek közé a migrációt, ami egyébként mindig és létező, természetes folyamat, és amíg – ha kell, szigorral – nem értetjük meg az újonnan érkezőkkel, hogy hagyományaikat ugyan megőrizve, ám a számukra új, európai játékszabályokat is betartva kell élniük és dolgozniuk, addig az érdeklődés homlokterében marad a menekültkérdés, amit a politikai széllovasok és az úgynevezett egytémájú pártok mindig szívesen melegen tartanak.