Másfél éve a mélyvízben

Hiába volt kimagasló a 2004-es gabonatermésünk, mégsem hozott a legtöbb termelő konyhájára több pénzt. Ellenkezőleg, a gabona már-már az új termés betakarításáig enyhülni nem akaró fejfájást okozott mindazoknak, akik csak termelnek, és nem rendelkeznek megfelelő raktárkapacitással. Merthogy a gabonát – hiába megfelelő minőségű – addig is tárolni kell, amíg az intervenciós felvásárlást a szaktárca, pontosabban az erre hivatott agrárügynökség nem hirdeti meg. Illetve minél jobb minőségi paramétereket mutat a termés, annál inkább nem mindegy előállítójának, hogy milyen körülmények között tárolják. Elvégre könnyen oda veszhet a pénze, ha a búzája vagy árpája – a rossz raktározás miatt – veszít értékéből, esetleg gombabetegségek károsítják.

A legkiszolgáltatottabb helyzetben természetesen ismét a kistermelők voltak. Tudunk olyan csallóközi magángazdáról, aki 28 hektáron vetett búzát, s néhány héttel az aratás előtt szembesült a ténnyel, hogy a gabonája nem kell a felvásárlónak, mert nem kötött vele időben megfelelő szerződést.

A tanulóév alatt megtapasztalhattuk, hogy miként működik az unióban a védőernyő, azaz a sokak számára „életmentő” intervenciós felvásárlás. De tapasztaltuk azt is, hogy miként bénítja meg a korábban működő piaci mechanizmusokat az előre meghirdetett intervenciós felvásárlási ár, amelyet a 2004-es termésre vonatkozólag Brüsszel a tonnánkénti 101 euróban határozott meg. És szenvedő alanyai voltunk annak is, hogy a szárazföldi országok – tengeri kikötő híján – csak lényegesen drágábban tudják az unió határain túlra szállítani a belföldi piacon eladhatatlannak bizonyuló gabonát, mint a hollandok, franciák vagy az olaszok, versenyhátrányba kerülve ezzel az amúgy is kiélezett piacon.

Nem igazán élvezhetik agrártermelőink az uniós cukorpiaci rendtartás kínálta biztonságot sem. Mert mire végre ránk is teljes egészében kiterjedne, addigra – főként a világkereskedelmi szervezet nyomására – megváltozik. Igaz ugyanakkor, hogy ez a változás egyaránt sújtja a nyugat-európai répatermelőket is.

Nem volt problémamentes az év az állattenyésztők és a tejtermelők számára sem, bár ezekben a hetekben már mintha a kevesebbet lehetne hallani a tejfelvásárlási gondokról vagy a húsárakról, amelyek időnként a padlót súrolják. A dél-szlovákiai állattartóknak, tehát akik még nem számolták fel a nagyüzemi állattenyésztést, legújabban a veszélyes hulladéknak minősülő állati tetemeket, vágóhídi hulladékot megsemmisítő cégek miatt fáj a fejük. Ezek ugyanis sorra felmondták partnereikkel az érvényes szerződéseket. A felkínált új szerződésekben pedig mindhárom dögmegsemmisítő 100-120 százalékos áremelést diktál. A csallóközi állattartók ugyan a szerződésmódosítás jogosságának felülvizsgálását követelik és kezdeményezik a számvevőszéknél és a versenyhivatalnál, ám jogaikra csak addig tudnak hivatkozni, amíg valamelyik telepen nem hullik el egy jószág, amelyet – dögtemetők híján /létesítésüket a Csallóközben az ivóvízkészletek miatt nem engedélyezik / – sürgősen el kell szállítatni. Ha ugyanis nem ezt tennék, az állati tetem, főleg a nyári melegben, akár közegészségügyi veszélyforrássá is válhatna.

Az elmúlt másfél év alatt voltak az ágazatban pozitív változások is. Kétségkívül ilyen a szigorú ellenőrzésen alapuló támogatási rendszer bevezetése. A korábbi dotációs rendszer ugyanis nagyon szubjektív elbírálásra épült. Ma már minden agrártermelő, aki eleget tesz az EU-s követelményeknek, és a támogatási kérvényét pontosan és időben beterjesztette, megkapja az alanyi jogon járó támogatást. És a szlovákiai agrártermelők többsége ezt a pénzt – magyarországi kollégáikkal ellentétben – még karácsony előtt meg is kapta. Más megítélés alá tartozik, hogy ez az öszszeg sajnos, messze elmarad attól, amit az uniós gazdák kapnak ugyanezen a jogcímen, illetve hogy a földművelésügyi tárca vezetésének minden évben közelharcot kell vívnia a pénzügyisekkel azért, hogy a támogatás összegét ne faragják le az általuk tervezett szintre. Az ilyen kurtítás ugyanis az ágazat azonnali és teljes felszámolását vonná maga után. A pénzügyi tárca jövő évi költségvetési tervének sarokszámait ismerve sajnos, leszögezhetjük: Simon Zsoltnak az idén is fel kell tűrnie ingujját, hogy megvívja csatáját Ivan Miklošsal. Csak bízni lehet abban, hogy a párharc a vidék javára dől el.