Mondhatóság és megnyilatkozás

Bedecs László Dobai Péter-kismonográfiája a sokrétű – költői, prózaírói és forgatókönyvírói – életmű bemutatására vállalkozik. Mivel a filmes és forgatókönyvírói teljesítmény feldolgozottságával szemben az irodalmi munkásság értékelése, bemutatása kisebb hangsúllyal van jelen a recepcióban, ez a munka elsősorban a mintegy hat évtizedes szépírói pálya alakulását követi nyomon: az egyes fejezetek a vers- és novelláskötetek, regények megjelenésének sorrendjében, kronologikusan adnak képet a Dobaira jellemző szövegalkotási stratégiákról, az alkotói attitűdről, valamint azokról a töréspontokról, váltásokról, amelyek az évek során bekövetkeztek. Bár a biografikus elemek és az egyes kötetek keletkezéstörténetét, recepcióját jellemző korabeli viszonyok vonatkozási pontot jelentenek, valójában a szövegértelmezést prioritásként kezelő, poétikai monográfiáról van szó: Bedecs László érdeklődésének fókuszában az a kérdés áll, miként lehet nyelvi, poétikai, stiláris szempontok szerint képet adni az egyes művekről, és hogy ezek a sajátosságok mennyiben egyediek, illetve miként illeszkednek a magyar irodalom tendenciáihoz.

Bedecs líra- és prózaolvasatai egymásra épülnek, a műportrék nem különállóak, hanem előre- és visszautalások révén folyamatokat mutatnak be. A költészetre vonatkozó érzékeny olvasatok nagyobb hangsúlyt kapnak, a prózánál pedig a műfaji kérdések dominálnak.

Az első, Kilovaglás egy őszi erődből című verseskötetről szóló fejezet meghatározó szerepet tölt be a monográfia szerkezetében: Bedecs ebben definiálja a Dobai-életmű alapvető sajátosságait. A pályakezdő könyv elemzése a szerzőnek alkalmat ad arra, hogy Dobai neoavantgárd beszédmódját és témaválasztását a korszak irodalomszociológiai viszonyai között, valamint uralkodó irányzataihoz viszonyítva is elhelyezze: Dobai 

„egyrészt a népies költészettel szemben identifikálja a sajátját, másrészt egy nyelvek fölött álló filozofikus térben igyekszik elhelyezni azt. És kifejezetten korszerű azáltal, hogy minden pillanatban reflektál a versbeszéd nyelvi, filozófiai, szemantikai meghatározottságára, hogy tisztában van a mondhatóság korlátaival.” (16.) 

A nyelv logikai és bölcseleti problémaként, továbbá a nyugatos, újholdas hagyománnyal szembeni ellenpoétikaként is értelmezhető; Bedecs amellett érvel, hogy a neoavantgárd nemcsak szövegalkotási stratégiaként, hanem az alkotó karakterét meghatározó ellenkultúraként is jelen van. Több terminust is említ, amelyek a szövegek tartalmi elemzésében meghatározók, és egyúttal az alkotói szerepvállalás mintázatát is megadják. Interpretációjában kiemelt jelentőséggel bír a szabadság, amely azonban nemcsak bölcseleti vagy szubjektumelméleti fogalomként, hanem az írás – és ezzel együtt a befogadás – folyamatainak metaforájaként is működik. A szabadság és egyúttal az aktivizmus egy formája, hogy „az életet művé kell formálni” (18.), de a félreolvasás poétikája ugyanilyen kontextusban jelenik meg (például az első kötet címében az őszi erőd és az őszi erdő közötti szemantikai eltérés, amely egyúttal önkéntelenül működő asszociációs tapasztalat is, hogy a hadászati és a természeti, hozzátehetjük, a vadászattal kapcsolatba hozható jelentés voltaképp egymásra montírozható). A kimondás A megnyilvánulás nehézsége című versben mint poétikai feladat a posztmodern költészet tapasztalataként és generációs élményként is meghatározható: 

„Ennek a generációnak alapélménye volt, hogy beszélni nehéz, hogy az irodalom válságban van, és ezt a válságot részben a nyelvfilozófia újabb eredményei, részben a »már mindent megírtak« élménye, tehát az eredetiség lehetetlenségének érzése táplálja.” (19.)

A megnyilvánulás terminusa azonban a személyességre éppúgy vonatkozik, mint a gondolati, teoretikus összefüggésekre: ez elvezet a Dobai-életművön átvonuló önéletrajziság kérdéséhez is, amely a későbbiekben alapvetővé válik. Az Egy arc módosulásai és a Hanyatt című kötetek az első szerelem és az emlékezés témája, a másik arcának a versbeszélő általi megformálása, az arcadás révén Bedecs értelmezésében Szabó Lőrinc A huszonhatodik év és Oravecz Imre 1972. szeptember című köteteivel állíthatók párhuzamba. Másrészt Bedecs arra is rámutat, az idő és az önazonosság keresése a térszerkezetekben is megjelenik – Dobai Kuba-élménye és az otthon tapasztalatának egymásra vetítése mint vonatkozási pont jelenik meg a versekben. Az Önmúltszázad kép- és épületleírásai ugyanígy az idő és a tér viszonyrendszerei felől értelmezhetők, de Bedecs vázolja a hatástörténeti kontextusokat is az emlékversek, pastiche-szövegek kapcsán (kiemelve Vajda János szerepét), és hangsúlyozza a maszkos költészet korszerűségét, az archaizáló nyelv teljesítményét is (a Versek egy elnémult klavírra kötetben).

Bedecs a prózai művek intepretációja során elsősorban a műfaji változatosság érzékeltetésére törekszik: a történelmi regények (Csontmolnárok, Tartozó élet, A birodalom ezredese) vonatkozásában képet kapunk arról, hogy a referencialitás, a nézőpontok ütköztetése, a történelmi események kauzális rendszerének szövegbeli megformálása hogyan vezet el etikai dilemmákhoz, a Lendkerék című művészregény a társadalmi és a személyes korlátok és szabadságfogalmak összefüggésében olvasható, az egy kötetben megjelent 1964 című naplóregényt és a Sziget című útinaplót pedig az önéletrajziság (a személyesség, a rögzített nézőpont, a referenciális vonatkozások háttérbe szorítása, a gondolatiság, az emlékezés fragmentált, töredékes szövegszervezése) felől közelíti meg. A novellákban pedig egyebek mellett a szerkezet változatosságát, a képiség megjelenési módját, valamint a zsánerműfajok iránti érzékenységet emeli ki Dobaira jellemző stratégiaként.

Bedecs folyamatosan reflektál a recepció és az életmű párhuzamos alakulástörténetére, a függelékben az életrajzi vázlatot, a művek jegyzékét és a válogatott bibliográfiát is közli. Ezzel együtt olyan irodalomtudományos munkát hoz létre, amely nyelvezete, gondolatmenete révén a megszólalást, a megnyilvánulás nyelvi lehetőségeit középpontba állító alkotói pályára vonatkozó ismereteket a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé teszi.