A kérdés az, vajon játszmázol, vagy – egyszerűen csak – ma játszol? Látszólag két egymáshoz közel álló kifejezés, mégis fényévnyi távolság van köztük jelentéstartalmukban.

Elbúcsúzni valamitől vagy valakitől fájdalmas dolog lehet. A fájdalom természetes része életünknek. Egy érzés, ami gyakran az elmúlás világával együtt jön. A búcsúzás és az elmúlás kéz a kézben járnak, hiszen nagyon közeli rokonok. Közeli rokonaink. Mert mindannyiunk életében volt már olyan helyzet, amikor kénytelen-kelletlen akkor is a közelünkbe férkőztek, ha nem szerettük volna.

Te is gyakran hallod? Netán mondod is? Esetleg még ismételgeted is magadnak? Néha önkéntelenül is kimondunk olyan dolgokat, melynek mögöttes tartalmába bele sem gondolunk. Hogy ennek a nem mindig komolyan gondolt mondatnak miért is van jelentősége? Mert más tartalom is rejlik benne. Egészen pontosan a megoldás(od) útja. Nézzük.

„Elfogadás gyűrűjében, léptékében benne vagy, nem tudni, merre tart most utad. Hagyd, hogy menjen, minek mennie kell, még akkor is, ha előtted az út kérdéses. Visszajön, minek jönnie kell, nem volt tiéd, mi elment mellőled.”

Törekszem rá. Ezt a szót valahogy mindig ilyen formában használjuk. Törekszem valamire, valamerre, arra, hogy jobb legyen, hogy előrevigyen, hogy elfelejtsem.

Hajlamosak vagyunk – néha (?!) – arra, hogy a dolgoknak csak egy bizonyos oldalát lássuk. Egy nézőpontból közelítsünk hozzájuk. A feketét vagy a fehéret látjuk. Vagyis akarjuk látni, miközben benne találjuk magunkat abban a helyzetben, amelyet úgy hívunk: nem látjuk a fától az erdőt.

„Tudod, ma nincs jó napom. Minden összecsapott a fejem felett. Minden is, ahogy ezt mostanság használják. Állítólag menő. Én nem akarok menő lenni, csak azt akarom, hogy minden rendben és jól legyen.

Van olyan helyzet, amikor dönteni kell. Amikor érzed, hogy nincs választási lehetőség, nincs megúszás, itt most dűlőre kell jutni valamiben, valakivel.

„Azt olvasni a nagyoktól, az egyensúlyt kell megőrizni a mindennapjainkban. Az hozza el a lelki békét, attól leszel jól – mondja Juli lelkesen a bevásárlást követő pakolásban, miközben csak nézem a tekintetét, amely izzik a lelkesedéstől. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert most tényleg rátalált valamire, vagy ez csak a szokásos megvilágosodása.

Folyton csak keresünk. Egy receptet, egy jobb életet, egy jobb élet receptjét, vagy éppen a gyógyszertárit. Minduntalan zakatolunk, leginkább fejben, egyesek a cselekvésekben, aztán mások mindkettőt egyszerre végezve próbálnak valamiféle cél-irányt elérni.

Talán furcsán hangzik, amikor azt mondom: ebben az időszakban az egyik legfontosabb, amit tehetsz a jövődért, hogy koncentrálsz a vágyaidra. Igen, magam is tudom, mi zajlik a külvilágban, épp ezért hívom fel a figyelmedet a vágyak fontosságára. Mert a jövődet nem érdekli, hogy éppen mi zajlik odakint.

Nyílnak az új lehetőségek, még ha most nem láthatóan is. Benne vagyunk egy folyamatban, mely lehet aggasztó és reménnyel teli is. Rajtad múlik, melyiket választod. Hogy látod-e felülről, kívülről, éppen mi zajlik. Változás van. Egész létünk egy folyamatos változás, de úgy is mondhatnám, hogy ez az egyetlen állandó dolog az életünkben.

Ami az életünk része lesz, annak egyszer búcsút is kell mondanunk. Így történik ez most velem is.

Az élet nem múlik el, csak átalakul. Vagy az élet nem múlik, csak átalakul? Vagy csak átalakul, és közben múlik?

Életünkben ösztönösen keressük a szépséget. De az ember sokszor nem megtalálni, hanem megteremteni akarja. Tudatosan indul neki az alkotásnak, közben meg elpusztítja a már meglevő szépséget egy kitalált elképzelés miatt.