Nem értette, miért néznek rá furcsán a járókelők

Az öreg nem szólt, nem kért. Megtört tekintetével csak nézte a körülötte elhaladókat, akik jobb esetben rá sem pillantottak. Mindössze egy viseltes kartontáblát szorongatott a kezében. Megpróbálta elolvasni, de az eső is áztatta már papíron a girbegurba betűket nem volt egyszerű. Az öreg láthatta, amint hunyorít és ráncolja a homlokát, majd se szó se beszéd, halkan elmondta, mi van a táblán.

„Abban én is” – kiáltott fel, és mosoly jelent meg az arcán. A szöveg ugyanis így hangzott: hiszek az emberi jóságban.

Az öreg nem mosolygott, de a remény halovány szikrája megjelent szomorkás tekintetében. Egy pillanatig csak nézték egymást, szavak nélkül szóltak. A béke, a figyelem érzésein keresztül. A hosszúra nyúlt másodperceket az apró csörgése zavarta meg. Az idegen köszönt, a másik biccentett.

A cukrászda felé vette az irányt, amerre a szülinapos kedvenc tortájáért tartott. Ahogy állt a pultnál, a frissen gőzölgő mandulás sóstól most is elcsábult. Kért belőle párat. Aztán, amikor fizetésre került a sor, eszébe jutott, hogy csak annyi pénzt hozott, amennyibe a torta került. Megszokásból a zsebébe nyúlt apróért, s amikor érezte, hogy üres, elmosolyodott. Nem baj, az öregnek nagyobb szüksége volt rá, mint nekem a mandulásra. Megkérte a hölgyet, hogy tegye vissza a rudakat, közben elmesélte, hogy járt. Az őszes hajú eladó hölgy rámosolygott, becsomagolta a sósat, és csak annyit mondott, jó étvágyat. Tortával a kezében, mosollyal az arcán lépett ki a cukrászdából, miközben a fejében és a szívében csengett a mondat: hiszek az emberi jóságban.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép