Tudjuk-e egyáltalán, kik vagyunk, és mit is akarunk?

Nem arról beszélek, hogy kik vagyunk mi a mindennapokban, milyen a frizuránk, mit dolgozunk, mennyit és mire költünk a boltban, hanem arra, hogy kik is vagyunk mi magunk ott legbelül, úgy igazán.

Merünk-e befelé figyelni, megkérdezni saját magunktól, mit szeretnénk, mit, avagy kit is szeretünk mi valójában, hogyan szeretnénk élni az életet – a miénket. Függetlenül attól, hova születtünk, milyen lehetőségeink vannak vagy nincsenek, látszatra mit tehetünk vagy nem. Hajlandóak vagyunk-e a látszaton is túl látni? Tudjuk-e értékelni mindazt, amire a mai társadalom, a normák vagy éppen a sztereotípiák kapásból nemet mondanak? Tudunk-e nemet mondani, ha kell, annak is, akit éppen nagyon szeretünk, még akkor is, ha a másik bántva, sértve érzi magát, ismerjük-e a saját határainkat, kiállunk-e értük, törekszünk-e arra, hogy megértsenek, vagy már rég elengedtük, tudván, az egyetlen ember, akinek tisztelnie, szeretnie és becsülnie kell bennünket, az elsősorban mi magunk vagyunk.

Éljük-e a valódi önmagunkat, azt a lelki törekvést, amivel és amire születtünk? Felismertük-e, meghallottuk-e a lélek hívó szavát, amikor azt mondta, ezt igen, erre menjünk, vagy az ész racionális mivoltával meggyőztük magunkat a szívbéli döntés feleslegességéről?

Nem tudom, mint ahogy helyetted nem is tudhatom. Sem én, sem más. Csakis te vagy ennek tudója. Jómagam csak annyit tudok, sosem volt még ennyire fontos, mint mostanság, önmagunknak lenni.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép