Nézet. A célért való várakozás

Ha azt a kifejezést mondom, türelem, sokaknál máris kicsaptam a biztosítékot. Hogy miért? Mert a jelenlegi világ nem a türelemre kondicionál bennünket. Nem azt mutatja, hogy érdemes várni, hanem azt, hogy aki kimarad, az lemarad.

Lemaradni pedig a mai világban senki sem szeret(ne).

Így inkább a várakozás kifejezését használom, hiszen kevésbé pejoratív, és kevésbé ugrunk rá. Ebben ugyan benne van, hogy várunk valamit vagy valakit, mégsem jelent tétlenséget. Abban az esetben semmiképp sem, amikor már minden létező lehető opciót kipróbáltunk, már túl vagyunk dolgokon, avagy mindenen. Ilyenkor nyugodt szívvel tudjuk azt mondani: ami tőlem tellett, megtettem. Tiszta a lelkiismeret, és talán belenyugodtunk, megbékéltünk a helyzettel, nem tudunk többet, mást, jobbat tenni. Ilyenkor pedig a legtöbb, amit tehetünk, a várakozás.

A bölcs felismeri ennek jelentőségét, ugyanis pontosan tudja, hogy ez tényleg a legtöbb, amit tehet, s hogy a látszólagos földi tétlenség valójában nem a cselekvés hiányát jelenti, hanem megengedi, hogy a dolgokat valami rajtunk kívül eső erő – nevezzük feljebbvalónak – intézze.

A bölcs tudja, hogy a várakozás valójában a megengedés energiája, annak a lehetősége, hogy ami akar, térben és időben is meg tudjon nyilvánulni a fizikai világunkban. Ha akar. Mert arra, akkor, amikor földileg már megtettünk mindent, további ráhatásunk nincs. Bölcs várakozást kívánok.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép