Zenei kalandok európai uniós módra

Na, ezt szavakba önteni olyan, mint behunyt szemmel betalálni a cérnával a tű fokába. Ráadásul lusta vagyok, ritkán varrok, inkább újat veszek, ezért gazdag sose leszek. Mégis szólni kell Gadó Gábor alkalmi Band-jének pozsonyi koncertjéről, egyrészt, mert ritkán hallható ilyesmi kies fővárosunkban, másrészt, mert aki CD-ről ismeri a Párizsban élő magyar dzsesszgitáros munkásságát, most alaposan meglepődhetett. A Gabor Gado Quartet helyett ugyanis egy részben más, „európai uniós” felállás állított be vasárnap az Astorka Színház akusztikailag kifogástalan termébe, az új emberek pedig új színeket hoztak a palettára. A lemezeken nyomokban jelen lévő hagyománytiszteletből szinte semmi sem maradt, az egész olyan volt, mintha öt kortárs komolyzenész most fedezte volna fel a dzsesszt, és jól elszórakoztak volna vele. A „pluszban” szerződtetett belga trombitás például merészen „szétfújta” Matthieu Donarier szaxofonszólóit, ettől az eredetileg hajlékony dallamívek szálkásan törtek, ropogtak. A fúvós szekció kísérletezését a bőgős Sebastien Boisseau azzal tetézte, hogy hol az egyik, hol pedig a másik hangszer után eredt, megváltoztatva az egész kompozíció lüktetését. Őt egyébként legszívesebben állandóra beállítanám a nappalimba, hogy csak nekem játsszon. Még a tévét is odaadnám cserébe.

A főnök, Gadó Gábor beszélni tud a hangszerén, aki fogékony a melankolikus, enyhén, de tényleg csak enyhén kelet-európai hangulatú történetekre, biztos elégedetten dőlt hátra. Ha lett volna nálam papír-ceruza, mint ahogy fontos pillanatokban sosincs, írtam volna egy-két sztorit a guberáló öregaszszonyról, villamoson zötykölődő részeg termékmenedzserről, játszótéren macskát akasztó frusztrált suhancokról, vagy arról a filmgyűlölő mozigépészről, aki egy szép estén bekattant, és hatalmas ollójával szétnyirbálta az aktuális hollywoodi „blockbustert”. Gadóéknál ugyanis nem a dallamok, hanem a folyamatok az érdekesek, az, ahogyan a zenei gondolatok eljutnak A-ból B-be. Mindehhez nem a dzsessz, hanem a kortárs klasszikus zene nyelvezetét használják, sehol egy biztonságot adó bebopos vagy szvinges állandó lüktetés, a ritmika egyetlen számon belül legalább háromszor változik. A harmóniák felépítése is kortárs klasszikus, ez a hozzáállás a lehetőségek széles spektrumát nyitja meg a zeneszerzőnek. És mivel mind az öt zenész komponista is, külön projektekkel, elképzelésekkel és zenekarokkal, el lehet képzelni, mit művelnek együtt. A kvintett mint forma lehetővé teszi a bonyolultabb zenei struktúrák megjelenítését úgy, hogy teret ad a zenészeknek egyéniségük kibontására. A struktúrák nyitottak, azaz bármi történhet, a zene levegős, de intenzív, Gadó szerzeményeinek soundja éles és tiszta, a ritmusszekció nem „szolgál”, hanem egyenrangú pozícióban „alkot”. Nekem leginkább a pszichedelikus dolgok jöttek be, volt például egy szám, melyben csak a gitár és a szaxofon mesélt egy történetet, talán arról a vadóc lelkű ejtőernyősről, aki ki akarta próbálni, hová érkezik, ha teljesen a szélre bízza magát. Ugrás előtt persze azért benyomott egy fél üveg vodkát, hogy az élmény még komplexebb legyen...