Zarándokhely búvároknak

1954. augusztus 29-et írtak. Egy olasz falu, Fruttuoso di Camogli mellett, a festői szépségű öbölnél kíváncsiskodók százai gyűltek össze. Nem csoda, hiszen egy hatalmas daruról négy acélhuzalon egy Krisztus-szobor lógott félig a tengerbe. Aki csak ezt a pillanatot látta, logikusan azt gondolhatta, hogy a szobrot valamilyen oknál fogva épp húzzák ki a vízből. Csakhogy tévedett volna, ha ezt gondolja, mert valójában az történt, hogy a huzal egy pillanatra megakadt, ám pár másodperc múlva a 250 kilós bronzszobor a víz szintje alá merült. Azóta is ott van 17 méter mélyen, jelezve, az ott a búvárok zarándokhelye. Kezdeményezője az az olasz Duilio Marcant, akinek egy alámerülés alkalmával a barátja a tengerbe fulladt. „Hívő ember vagyok – vallotta meg később Duilio –, s a tengermélyben egyszer az az ötletem támadt, hogy ki kell használni e vízi birodalom csendjét, el kell helyezni a tengerfenéken Jézus Krisztus szobrát, kijelölve vele a helyet az elcsendesedésre s az imára.” Az azóta eltelt ötven év folyamán a tenger alatti Jézushoz több mint kétmillióan merültek alá: úszók, halászok, kirándulók, kutatók... „Ez a szobor – írta egy szemtanú – az áldásosztó Krisztust ábrázolja, aki arcát az ég felé emelve, a békességet jelezve, karjait kitárja.” És tényleg, annak, aki a víz alá merül hozzá, az az érzése támad, mintha Jézus fölemelt karja őt köszöntené, sőt mintha el akarná kapni, meg akarná tartani, útba igazítani.

Mint Péter apostolt, akit az e vasárnapi evangélium szerint szintén majdnem elnyeltek a hullámok, mert egy pillanatra megfeledkezett Mesteréről. Aki állt már valaha vízisín, vagy legalább egy felfújható matracon vízre szállt, tudja, mennyire bizonytalan alap a vízfelszín. Péter apostol esetében azonban nem valamiféle ártatlan nyári sportról volt szó, hanem egy távolba mutató élettapasztalatról: Genezáret tavának víztükrén lépked, s mindaddig megtartja egyensúlyát, míg tekintetét Jézusra szegezi. Mihelyt a közelgő viharra figyel, merülni kezd. Majd máskor is: Jézus elítélése után, az emberi gyűlölet viharában is elveszítette egyensúlyát, amikor nemcsak hogy nem tartotta meg Jézust, hanem még el is határolta magát tőle, háromszor is megtagadva őt. De lehetőséget kapott a jóvátételre, mégpedig újra, amikor csónakban állt. Mikor meglátta a parton Jézust, újra csak a vízbe vetette magát, s elsőként lépett szárazföldre Mesteréhez, akitől három kérdést kapott arról, mit tenne a jövőben, ha egyensúlyát vesztené. ĺgy Péter a háromszoros kérdésre, „szeretsz engem”, háromszoros heves egyetértéssel válaszol.

Az említett Fruttuoso di Camogli strandján minden év augusztusában megünneplik a tengermély Krisztusának napját. Az este fél tízkor kezdődő szentmise után fáklyás menet vonul a tengerhez, s a tenger alatti Jézus fejére ünnepélyesen babérkoszorút helyeznek – a tisztelet, az odaadás és a győzelmébe vetett hit jeléül. Minden évben imát mondanak, melyben köszönik Istennek a tenger gyönyörűségét, bűnbocsánatot kérnek azok számára, akik a habjaiban lelték halálukat, és erőt kérnek meg bátorságot a fuldoklók megmentéséhez.

Bárcsak azok a turisták is, akik tanúi évente ennek a körmenetnek, hazatérve sem felednék el, hogy nem a szobor, hanem az élő és jelenlevő Jézus az, aki a kezét nyújtja a mindennapok viharában. Hogy ugyanazt ismétli nekik is, amit Péternek mondott, mikor az kishitű volt, mégpedig hogy ő a legszörnyűbb viharok közepette is erősen fogja a kezünket, és megőriz, kísér bennünket.

A szerző római katolikus pap