Vodkaszagú Anyegin

Anyegin (Pavol Remenár) és Lenszkij (Ľudovít Ludha) nagyjeleneteNem valószínű, hogy Tatjána mamája és az öreg dajka szinte egy percig sem bírták ki a szoknyakorcukba rejtett laposüveg meghúzása nélkül. Nem valószínű, hogy az aratók a hagyományos búzakoszorú helyett demizsonnal jöttek volna köszönteni úrnőjüket. Nem valószínű, hogy Triquet úr, a finom francia udvarias csöndre intés helyett egyszerűen fenéken rugdosta volna köszöntője felolvasása előtt a Larinéknál összegyűlt vendégeket, és Tatjána ülepét markolászta volna recitálás közben. Nem valószínű, hogy a névnapi ünnepség végén valamennyi résztvevő holtrészegen a földön fetrengett.

Még egész sor ilyen valószínűtlenséget lehetne felsorolni, ha lenne értelme. De nincs, mert a felsorolt mozzanatok mindegyike egy nagyon szuggesztív rendezői koncepció logikai rendszerének szerves részét képezi, belőle következik, általa nyer valószerűséget. A neves német rendező, Peter Konwitschny nagy bűvész, hű tanítványa Felsensteinnek, a berlini Komische Oper egykori legendás rendezőjének, akinek ujjlenyomata ott érződik az egész előadáson, a rendezői koncepció brechti fogantatásán és kíméletlen következetességgel történő megvalósításán. Ez a következetesség a legjelentéktelenebb apróságokra is kiterjed, minden óraműszerű precizitással működik. Az abszolút kidolgozottság időnként túlságosan is tetten érhető a szereplők – főleg Olga és Tatjána – mozgásában, csökkentve játékuk életszerűségét.

A nézőket nyílt szín fogadja, az egész előadás alatt – a szünetet is beleszámítva – egyszer sem gördül le a függöny. A színpad bal sarkában rendetlen összevisszaságban könyvek tornyosulnak – ez Tatjána birodalma. Középen pár szék, hátul lépcsők. A könyvektől és a jobb oldalon elhelyezett hárfától eltekintve az egész vasúti váróteremre emlékeztet egy olyan pályaudvaron, ahová soha nem fut be vonat. Emberek jönnek-mennek, takarítónők serénykednek, egy férfi rémítő üvöltést hallat és elterül a padlón, Dosztojevszkij epilepsziás hőseit idézve. Senki nem törődik vele, pár perc múlva feltápászkodik, és egy flaskóval hadonászva eltántorog. Ugyanez a jelenet a szünet után megismétlődik. A színpadon fekete lepelbe burkolva hever egy leveletlen, ágatlan, csupasz nyírfatörzs, ezt bontják ki és állítják fel a kronstadti matrózokra emlékeztető aratók Larinéknál.

A tragikus párbaj is ennél a csupasz nyírfánál játszódik le. Az eldördült lövés hangját nyomban polonéz váltja fel. A kíváncsiskodók Lenszkij holttestére dobálják villámgyorsan levetett kabátjaikat, hogy máris Greminék báljára siessenek. Balettbetét helyett a színen egyedül maradó Anyegin kihámozza halott barátját a kabátok alól, átöleli, és a polonéz hangjaira morbid táncba kezd vele. Gremin herceg az egyik emeleti páholyban jelenik meg, onnan énekli híres áriáját. A zárójelenetben nem a hisztérikus nevetőgörcsben rázkódó Tatjána hagyja ott Anyegint, hanem a férfi távozik. Tatjána egyedül marad az előtérben, jelezve, hogy mint nő és mint a legmagasabb társadalmi osztály tagja, folyton a nyilvánosság szeme előtt van, amely figyeli minden lépését. Míg Anyegin még találhat megértő társat, az ő magánya végleges.

A külön erre a szerepre szerződtetett orosz Natalja Usakova hangban, játékban, megjelenésben ideális Tatjána, szerepét végig azonos hőfokon, igazi lírai szárnyalással énekelte, egész alakítása töretlen ívet alkotott. A született orosz mellett két pozsonyi énekes is ragyogóan hozta az orosz ízt: Jitka Sapara-Fischerová a dajka és Peter Mikuláš Gremin szerepében. Mindkettő érzékien szép, bársonyos, telt hangjával, szédítő mélységeivel, muzikalitásával, természetes játékával hódított. Terézia Kružliaková is megállná a helyét egy orosz produkcióban. Neki is nagyon szép hangja van, dacos, gyerekes Olgája a produkció egyik erőssége. Pavol Remenár nagyon fiatal, nagyon jó megjelenésű Anyegin, színészileg és vokálisan mindent megtesz, amit kívánnak tőle, de ezen felül egy unciával sem többet, vokális produkciója túl egysíkúnak, árnyalatok nélkülinek tűnt. Lenszkij szerepében lágyabb, hajlékonyabb tenorhoz szoktunk ugyan, mint Ľudovít Ludháé, de a megbízható, kulturált énekes így is rokonszenves költőt formált meg. Igor Pasek nem tehet róla, hogy Konwitschny aberrált alaknak állította be az ártalmatlan Triquet-t, és ugye, egy szörnyeteg nem énekelhet szépen. Elena Holičková meggyőző Larina, Zareckij rövid szólamát szép hangon énekelte Mikuláš Doboš. Nagyon jó volt a kórus, a Pavol Selecký vezényelte zenekar a szokott hullámzó formáját hozta. Johannes Leiacker díszlete és kosztümjei tökéletesen illeszkedtek a rendező koncepciójához.

Forró hangulatú bemutató volt, a közönség lelkesen ünnepelte a rendezőt. Nem csoda, Konwitschny remek illuzionista, szuggerál, bűvöl, szinte hipnotizálja az embereket. De a nézőnek nemcsak szeme van, hanem füle is. Az pedig hallja, hogy Csajkovszkij zenéje valami másról szól.