Visszatérés 7 szűk esztendő után

A kiböjtölt hét szűk esztendőn nem igazán enyhítettek a tagok szólóprodukciói: az időközben kivált langaléta táncos, Leeroy Thornhill elektrós projektje, a motorversenyzőként is sikeres énekes-táncos-komikus, Keith Flint saját vezetéknevét viselő punkzenekara és a tigrisszemű voodo-rapper, Maxim próbálkozása meg sem közelítették az agy, Liam Howlett által megszabott zenei világot.

Az 1997-es The Fat Of The Land című lemez globális sikere belevitte Howlettet abba a futószalag-termelési zsákutcába, amibe egyszer már 1992-’93 táján belekerült, amikor a bemutatkozó album, a The Prodigy Experience után mindenki Everybody In The Place, Charly és Out Of Space kaliberű rave himnuszokat várt tőle. Akkor egy kemény, technós kiadvány, a One Love jelentette a kiutat számára, és oldotta fel benne a kreativitást blokkoló féket, aminek eredményeként megalkotta a változatos zeneiségű (breakbeat, techno, hip-hop, downtempo stb.) Music For The Jilted Generation című konceptlemezt. A ‘94-es mesterműben a klasszikus zenei képzettségű Howlett újításként teret adott a punk és a rock iránti rajongásának, az így létrehozott elektronikusan rockos hangzás különös hidat emelt a technósok és rockerek között.

A csapat azóta belerázódott „a rockerek kedvenc tánczenekara” szerepbe, és ha nincs Howlettben a belső kényszer, ami egyszer már megmentette az elsablonosodástól, akkor most egy olyan albumot kaptunk volna, amit 2002-ben a Baby’s Got A Temper című kislemez elvileg megelőlegezett: ugyanazt a súlyos breakbeatekre pakolt hip-hop-indusztriál-punk-rock-techno keveréket, amelyet ‘97-ben tökélyre fejlesztett. Szerencsére nem így lett, Howlett kapcsolt, sutba vágta az addigi dalokat, és visszatért a régi munkamódszeréhez, azaz magára zárta stúdiója ajtaját, ahová nem engedte be a társait, és a session gitárost sem, hogy még a riffeket is ő játssza fel. Beengedte viszont rapper példaképét, Kool Keith-t, akitől korábban többször is hangmintázott, a „női Eminemet”, Princess Superstart, Juliette Lewis színésznőt, a rap legújabb üdvöskéi közül Twistát, a Smack My Bitch Up című dalban is közreműködött Shahin Badart, a veterán house producert, Paul Jacksont, az electroclash csajbandát, a Ping Pong Bitchest és a brit könnyűzene másik Liamjét, Gallaghert az Oasisből (úgy is mint sógorát, hiszen magánéletükben az All Saintsből megismert Appleton nővéreken „osztoznak”), de őket is csak azért, hogy utána szépen elbánjon az általuk felénekelt vokálokkal.

Az Always Outnumbered, Never Outgunned érdekes módon egyszerre felszabadult és görcsös. Felszabadult, mert kihallatszik belőle, hogy olyasvalaki csinálta, aki csak magának akart megfelelni. Viszont görcsös, mert ezúttal a „hogyan tovább” kérdésre nehéz volt megtalálni a megoldást. Howlett hosszas keresgélés után lelt rá a megtermékenyítő forrásra, amely a The Prodigy új mutációját eredményezte. A választásban a korszellem segített, hiszen időközben megint menő lett az electro, a techno és az indusztriális elektronikus zenék, ezzel együtt a punkos attitűd; a csapkodás, a sikítozás, a torzított hangok, valamint a primitíven és elszállósan riffelő gitárok. Howlett jó füllel nyúlt az electropunkhoz: a Ping Pong Bitchesszel felvett Girls, a Juliette Lewis énekét használó Hotride és a Liam Gallagher hangját artikulálatlanságig kompresszáló Shoot Down simán verik a mezőnyt. A többi felvétel viszont – a Michael Jackson Thrillerjére kísértetiesen hasonlító The Way It Is és a kötelező szimfonikus betétként funkcionáló Medusa’s Path kivételével – túlságosan agresszív, ráadásul majdnem minden hang, motívum visszaköszön a korábbi lemezekről, ami zavaró hatást kelt. A ragaszkodás a védjegyes hangzáshoz és a frissítés iránti igyekezet együttes megvalósításának kísérlete felemás eredményre vezetett. (est alapján p)