Vissza a minőséghez

Szavak helyett gyakran elég lenne néhány sokat mondó szemvillanás, a szereplők viszont mindent kimondanakIfj. Szaszák György felvételeArthur Millerbe belekötni nagy merészség, ám meg kell jegyezni, hogy az amerikai mester pszichológiai drámája felett kissé eljárt az idő, az 1956-ban íródott Pillantás a hídról semmiképp sem tekinthető kortárs műnek, még akkor sem, ha a munkanélküliség és a kivándorlás ma is létező problémák. Persze mondhatjuk, hogy a szenvedély útvesztőjét megrajzoló cselekmény örök érvényű, a görög tragédiákig vezethető vissza, és hogy Miller tudatosan követte az antik drámák dramaturgiai vonalvezetését, mégis az egész dolog kissé művinek hat.

Az út, amelyet Eddie Carbone, az egyszerű dokkmunkás végigjár a nevelt lánya iránt felismert vonzódástól a lebírhatatlan szenvedélyig és az árulásig, inkább példázat-szerű, mint realista. Sőt, ha egy pszichológus keveredne a kassai nézőtérre, valószínűleg gyakran csóválná a fejét. Nem tudom, mivel van bajom, hiszen a felvezetés lélektanilag hibátlannak tűnik, a dialógusokban kellő feszültség bujkál, a szituációk erőteljesek. Mégsem tudom elhinni, amit látok. A mondanivaló ugyanis leginkább a verbális drasztikumban ölt testet, a szereplők gyakran megállnak, vagy leülnek egymással szemben, és hatalmas hévvel szöveget mondanak. Ebből „kajabálás”, harsogás és műviség lesz, a darab lehetséges stilisztikai mozgástere pedig lecsökken. Szavak helyett gyakran elég lenne néhány sokat mondó szemvillanás, a szereplők viszont mindent kimondanak, a szövegkönyv valószínűleg változatlan maradt, csak pár mellékszereplőt húztak ki belőle, nyilván időspórolási célzattal. Egy néző sommás megállapítása szerint szappanopera-szerű lett a végeredmény. Nem tudom, nem láttam még szappanoperát, ha csak a húsz évvel ezelőtt sugárzott Rabszolgasors nem tekinthető annak, de annyit azért tudok, hogy ott is állandóan egymás nevét ismételgetik a szereplők beszélgetés közben. (Eddie, én nem tudom. Pedig tudhatnád, Beatrice. Miért, Eddie? Csak, Beatrice.)

A kassai Thália Színház színészei legtöbbször csupán feladatot teljesítenek, ám még ezzel is jóval tovább jutnak, mint amennyit az utóbbi években megszoktunk tőlük. Látszik, hogy rendezőileg nem voltak magukra hagyva: Beke Sándor nagy ismerője az amerikai drámának. Ha ezt a produkciót összehasonlítjuk néhány látványos múltbéli melléfogással, a Pillantás a hídról tízből hét pontot érdemel.

Egy pontot a zenéért vontam le, St. Martin szinti-alapú szentimentális szaxofonja nem illik ide, a Titanic zenéjére emlékeztető motívumok szintén nem, az első felvonás végi horror-zene pedig triplán nem, főleg, ha a szereplők a dzsesszről beszélnek. Itt kell megjegyezni, hogy a Csinibaba Bágya András és G. Dénes György szerzeménye, nem pedig „nápolyi dzsessz” (?), így bajosan énekelhették az ötvenes években Brooklynban.

A másik mínusz pont azért csúszott be, mert a „környezettanulmány” kevésbé sikerült, mint az „esettanulmány”. Ehhez hozzájárul a klisészerűen szürke díszlet. Tudjuk, munkáscsalád nappalijában járunk, mégsem hiszem, hogy mindenütt ilyen színűre festenék a falat, amelyen ráadásul mérnöki pontossággal megtervezett vakolat-lepergések láthatók. Azt is tudom viszont, hogy a színháznak nincs pénze, Jozef Haščák két tavalyi darab díszleteit alakította át, ebből a szemszögből nézve pedig már kisebb csoda, amit művelt.

Harmadik pontlevonás: az Eddie Carbone családjában uralkodó viszonyokat minél „realistábban” fogjuk fel, annál közhelyesebbnek tűnnek. A főszereplő Pólos Árpádban (aki egyébként most nyújtotta az utóbbi évek legmeggyőzőbb alakítását) nincs meg az a nihilizmusba torkolló sorstalanság, amiről Alfieri ügyvéd beszél, hogy tudniillik: dolgozik, eszik, iszik, eljár tekézni, aztán ha eljön az ideje, meghal. Az én ízlésemhez képest túl gyakran harsog és mennydörög, olyankor is, amikor elég lenne halkan, suttogva megszólalnia. Az ügyvédet játszó Petrik Szilárd ideges zaklatottsága számomra érthetetlen, mint ahogy az is, miért kell végig a színpad szélén ücsörögnie. Olvasmány- és filmélményeim alapján inkább egy Al Pacino-szerűen higgadt, cinikus figurát képzelnék el, aki a megváltoztathatatlan tényeket ismerteti önmarcangoló grimaszokkal. Cibula Péterből már indokoltabban tör fel a talján indulat, szemvillanásai pedig vérfagyasztóak. Marco az előadás legmeggyőzőbb karaktere. Ahogyan az első felvonás erőfitogtató jelenetében egy kézzel felemeli a széket (nem olyan könnyű ez, próbálják csak ki!), nos, az örökre megmarad bennem. A második helyezett nálam Kövesdi Szabó Mária (Beatrice), aki úgy fakad sírva, hogy közben „gondolatiságot” is kifejez, alakítása olyan telített, hogy szinte az összes létező asszonyi érzelem jelen van a színpadon. Kiss Szilvia Cibula Péterhez hasonlóan jó vásár volt, megbízhatóan hozza a naiv kamaszlányból érett nővé váló Catherine figuráját, bár néhány „spontán” felnevetése művinek tűnik. Szerelme, az illegális bevándorló Rodolpho az eredetiben lányos alkat, finom vonásokkal, kecses léptekkel, szőke hajjal. Nos mindebből csak ez utóbbi van meg Flórián R. Szabolcsban, ez is a hajfestéknek köszönhetően. Inkább irritálóan furcsa, mint szeretni való karakter, bár lehet, hogy ez is a rendezői koncepció része: legyen minél érthetetlenebb, hogy Cathy beleszeret.

Bár a játékstílus inkább erőlteti a realizmust, mint megvalósítja, a dolog azért nem fordul visszájára. Felbukkannak néha kényszeredett rutin-klisék, ám az összbenyomás pozitív. A Pillangás a hídról kellően gondolatgazdag és igényes előadás, és az ilyesmitől bizony eléggé elszoktunk Kassán az utóbbi években. Reméljük, ezzel a produkcióval valami új kezdődött a Tháliában. A szimpla szórakoztatáshoz szoktatott nagyérdemű mindenesetre megrendülve távozott a bemutatóról. Ez pedig hatalmas eredmény.