Virtuális kutatók és egyebek

A somorjai székhelyű Bibliotheca Hungaricában a diákoknak, kutatóknak, érdeklődőknek kulturált környezetben nyílik lehetőségük a nyugodt kutatómunkáraSomogyi Tibor felvételeMeg kell jegyeznem, hogy a könyvtár az évek során sokat gyarapodott, s egyre csökken azoknak a szlovákiai magyar kiadványoknak a száma, amelyek még hiányoznak a gyűjteményből. Köszönhető ez elsősorban a könyvtár igazgatójának, Végh Lászlónak, s azoknak az embereknek, akik könyveket, folyóiratokat, újságokat ajándékoztak, vagy adtak el a könyvtárnak. A fent nevezett, valamint a Zalabai Zsigmond által 1990-ben megálmodott szlovákiai magyar könyvtár valóság lett, ma már a diákoknak, kutatóknak, érdeklődőknek kulturált környezetben nyílik lehetőségük a nyugodt kutatómunkára. Olyan kutatóhely jött létre, amely nagy hiányt pótolt, olyan könyvtár, amelynek része a nemzetiségi szakkönyvtár is, s megtalálhatók itt a szlovákiai magyar sajtótermékek, a napilapoktól a folyóiratokon át a helyi kiadványokig. Szóval aki eljön ide, egy kincsesbányára lel. Rajta áll, hogy mennyire bányássza ki ennek kincseit. Vannak, akik élnek is ezzel, s az idelátogatók között már nem csupán szlovákiai magyarok, hanem magyarországi kutatók is akadnak. Mivel ebben az intézményben nagyon sok időt eltöltöttem, módomban állt megfigyelni: kik látogatják, milyen céllal, mennyire ismerik a szlovákiai magyar irodalmat stb. Itt is ugyanarra a jelenségre figyeltem fel, mint saját komáromi „könyvtáramban”. Miről is van szó? A virtuális kutatókról... Hogy kik ezek? Egyetemisták, de doktoranduszok is akadnak köztük szép számmal. A virtuális kutatás úgy folyik, hogy az illető diák valamelyik szülője, de van hogy nagyszülője, sőt távolabbi rokona bejön a könyvtárba azzal a kéréssel, hogy egy bizonyos témához kér könyveket, értsd alatta, hogy mondjuk a földműveléssel kapcsolatos irodalmat válogassa ki, szedje össze neki a könyvtáros. Az még a jobbik eset, ha hoz néhány könyvcímet is magával, de megesik, hogy azt se... Mert hát szegény gyereknek sok a dolga, nem ér rá... Ettől csak az a felháborítóbb, amikor telefonon rendeli meg a szülő, nagyszülő, rokon stb. azt a bizonyos irodalmat... De hogy még fokozzam: olyan diákok esetében is előfordul ez, akik Budapesten tanulnak, ahol többek között az Országos Széchényi Könyvtár is található!

Mi történik itt!? Paraszti ésszel úgy gondolná az ember, hogy egy egyetemista azért jelentkezett egy bizonyos szakra, mert az érdekli, s ha szakdolgozatírásról van szó, akkor természetes, hogy ő saját maga keresi meg hozzá az irodalmat, tanulmányoz át több könyvet, tanulmányt stb... Mert ugyebár a szakmát a szakot így lehet megismerni, így lehet még jobb szakemberré válni. A doktoranduszok esetében meg pláne! Hiszen annak a bizonyos szaknak a doktora lesz ugyebár! Vagy mégse? Nem a tudás, hanem a titulus, a magasabb fizetési kategória a cél? Nem tudom, ezek után mit gondoljak. Amellett, hogy a fentebb leírt jelenséggel – a virtuális kutató-diákkal én is nagyon gyakran találkozom az Etnológiai Központ könyvtárában vagy telefonvégen, az évek során megfigyeltem egy másik, szintén elszomorító és elgondolkodtató jelenséget. Ez a néprajz szakos egyetemi hallgatókkal, doktoranduszokkal kapcsolatos. A néprajzi bibliográfiák anyagának gyűjtése kapcsán tapasztaltam, hogy különösen a ’70-es, ’80-as években a néprajzos egyetemi hallgatók és végzett néprajzkutatók gyakran jelentkeztek a szlovákiai magyar lapok hasábjain ismeretterjesztő írásokkal, és rengeteg könyvismertetést írtak. Itt neveket is említenék, mert megérdemlik: Danter (Tóth) Izabella, Fehérváry Magda, Csáky Károly, B. Kovács István, Kocsis Aranka, Liszka József, Szanyi Mária. Emellett néhányan közülük foglalkoztak a szlovákiai néprajzkutatás fellendítésének kérdésével, egyetemista korukban terveket szövögettek, számba vették, mik a hiányosságok, az elvégzendő feladatok stb. Ma ennek nyoma sincs a sajtóban – és félő, hogy a fejekben sem. Nyoma sincs, pedig a nevezettek után, főleg az 1989-es rendszerváltást követően sokkal többen jelentkeztek-jelentkezhettek Magyarországra tanulni, s számtalan tanulmányi, kutató ösztöndíj és sok más pályázati és kutatási lehetőség nyílt számukra, továbbá a publikálási lehetőség is szinte végtelen. Mi az oka annak, hogy mégsem aktívak, holott köztük már doktoranduszok is szép számmal vannak? (Persze, már aki visszatért Magyarországról...) Mi az oka ennek? Várják, hogy valaki nógassa őket? Vagy hogy – most rosszmájú leszek – a nagymama megírja helyettük? A fent említett személyeket sem nógatta senki, sőt – finoman szólva – az akkor idősebb generáció sem igen érdeklődött tevékenységük iránt. Miért? Mert bennük volt felelősség, szakmai elhivatottság, s valóban érdekelte őket a néprajz? De hát ez csak természetes, nem? Csáky Károly tanárként kutatott s kutat a mai napig, s publikált számos kötetet, Liszka József 1990 elejéig régészként dolgozott, mert nem volt számára néprajzos állás, de emellett publikált, szervezett... Gágyor József, Géczi Lajos Csáky Károlyhoz hasonlóan szintén pedagógusként tettek le fontos néprajzi köteteket az asztalra. Mi az oka a mostani diplomások, doktoranduszok passzivitásának? – teszem fel ismét a költői kérdést. Választ nem tudok adni, aról viszont meg vagyok győződve, hogy részben a könyvtárban tapasztalt, a fentiekben már leírt jelenség is nagyban hozzájárul ehhez. Hogy a néprajzon kívül a többi szakma esetében is ugyanilyen-e a helyzet, nem tudom. Annyit viszont igen, hogy az egyetemisták és doktoranduszok tényleges számához viszonyítva a szlovákiai magyar lapokban publikáló egyetemisták és doktoranduszok száma elenyésző. Az sem vigasztal, hogy a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban dolgozó ismerősöm szintén sokat bosszankodik a főleg az utolsó évtizedben megszaporodott virtuális kutatók; valamint a szülők, nagyszülők, rokonok rosszul felfogott gondoskodása, pátyolgatása miatt.