Világszínházban a határon túli színjátszás

Két év alatt második olyan tematikus számát adta ki a Világszínház, amely a határon túli magyar színházaknak biztosít fórumot. A lap, amely az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kéthavi kiadványa, ezúttal Tompa Andrea és Nánay István szerkesztésében jelent meg. A színházhoz két dolog nélkülözhetetlen, a közönség és a pénz. Vagy a pénz és a közönség. Elméletileg elképzelhető, hogy elég a közönség is, de csak akkor, ha ő hozza a pénzt is. Ezt hívják üzleti színháznak – ezekkel a gondolatokkal indítja írását Szabó István, az NKÖM színházi szakmunkatársa. Az NKÖM évente nagyjából 200 millió forinttal támogatja a határon túli színházakat, ami egy százalék. De közelítsük meg más oldalról: Zalaegerszeg annyit fordított 2003-ban saját teátrumának támogatására, mint amennyit a magyar állam az összes határon túli magyar színháznak folyósított. Ha innen nézzük, akkor Kolár Péter állandó panaszaihoz már nem kell kommentárt fűznünk. Mégis, az élet zajlik ezekben a társulatokban, sőt nyugodtan leírhatjuk, hogy az elmúlt években sokkal izgalmasabb az élet határon túl (már ha onnan nézzük a határokat).

Hizsnyan Géza a felvidéki színházak elmúlt tizenöt évéről ad áttekintést, főleg a rendszerváltozás utáni éveket taglalva. Az utóbbi évekről már csak vázlatosan ír, s így bizonyos hiányérzetünk támad. A kassai Thália utolsó tíz évét nem lehet három mondattal letudni. A tanulmány nem a napokban készült, így utolsó fejezete ellentmond Hizsnyan egy másik tanulmányának, amely a komáromi színház utolsó két évét taglalja. Azzal viszont feltétlenül egyetértünk, hogy az új vezetésnek következetesen kell folytatnia a Kiss Péntekék által megkezdett utat, vállalni a művészi értékek képviseletét, megtalálni a gondolati tartalmakat sem nélkülöző, értékes szórakoztatás útját. A lap szinte minden anyagában központi kérdés, hogy milyen irányba is kell haladniuk a határon túli színházaknak. Szigorúan a közönségízlés kielégítése-e az elsődleges cél vagy szükséges felvállalni a progresszív irányvonalakat.

Boros Kinga Lőrincz Ágnessel, a szatmárnémeti színház igazgatójával és Parászka Miklóssal, a nemrég alakult csíkszeredai társulat vezetőjével is ezekről a gondokról beszélget, s mindketten ingáznak a népszínházi és művészszínházi eszmények között. Nánay István a 30 éves újvidéki színházat köszönti, amely sorra aratja a babérokat nemzetközi fesztiválokon. Kár, hogy négy meghatározó tagja is ősztől a Bárka színházban folytatja Budapesten.

Bemutatja a lap a neves erdélyi díszlet- és jelmeztervezőt, Dobre-Kóthay Juditot, és részletet közöl Kötő József készülő interjúkötetéből, amit a 90 éves Senkálszky Endrével készített, aki több mint hatvan éve van a pályán. Bocsárdi László két előadást is rendezett az idén, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, ezekről is olvashatunk kritikát. Zsigmond Andrea pedig három fiatal társulat (Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Székelyudvarhely) munkáját állítja párhuzamba.

Az ASSITEJ magyar központja mesepályázatot hirdetett, amelyen 3. helyezést ért el Kozsár Zsuzsanna, akivel Nánay István készített beszélgetést. Hajózni kell – ezzel indítják a lapot a szerkesztők, s talán ez is egy evezőcsapás a cél felé, hogy végre egyenrangú partnerei legyünk az anyaországnak. (-jdj-)