„Vigyázzatok a magyar irodalomra”

Kosztolányi

Ha az írónak fájt a foga, miközben írt, és mi erről később tudomást szerzünk, akkor vajon befolyásolja-e ez a többlettudás a befogadást, az értelmezést; vagy másképp mondva: hozzátartozik-e a szöveghez a fogfájás? – tette föl a kérdést két évtizeddel ezelőtt szeretett tanárunk, Cs. G. Vannak kérdések a múltból, amelyek időnként újra fölbukkannak, s a rájuk adott válaszokba – jobb esetben – újabb tapasztalatok íródnak be.
 

Kosztolányi nagyon határozottan fogalmaz ebben a kérdésben Az írástudatlanok árulása – Különvélemény Ady Endréről című tanulmányában, mely a magyar irodalom egyik legizgalmasabb vitáját indította el; véleményét később az irodalomteoretikusok gyakran idézték a biográfiai szerző és az elbeszélő elkülönítésekor:

„Az írástudatlanok eddig mindig azzal állottak elő, hogy csak az élet fontos, az élmény. De miben van az író élete, élménye, aki egy papírlaphoz szögezte magát, ha nem a betűiben? Mi ad fogalmat életéről, élménye izzásáról, ha nem a betűi? Nincs-e minden teremtett embernek élete és élménye, anyja, kedvese, fájdalma és halála? Nem mindegy-e, hogy az, aki az álmatlanságról vall, tizenöt éjszaka nem aludt-e, vagy csak egy éjszaka? Mit ér az élet, az élmények száza, ezre, ha azokat nem tudja kifejezni? Hát nem a kifejezés eredetisége, ereje által magasztosodik valaki költővé?”

Az irodalomtörténészek és -teoretikusok évekkel, évtizedekkel ezelőtt fedezték föl „újra” Kosztolányit, sorra jelentek meg az új értelmezések, tanulmányok, kötetek. 2007-ben merült fel először a biográfia megírásának ötlete, s tíz évvel később került a könyvpiacra. Arany Zsuzsanna egy monumentális, 692 oldalas Kosztolányi-életrajzot adott közre, ebből csak a jegyzetek és a bibliográfia több mint 180 oldalt tölt meg. A szerző kezdetben a Kosztolányi kritikai kiadáson dolgozó kutatócsoport tagjaként mélyült el a kultikus író életművében. Ezek a filológiai „előmunkálatok” nyomot hagytak az öt évig készülő életrajzon; gazdagon adatolt, sok kis kitérővel építkezik a szövegmonstrum.  

A bevezetőben Arany leszögezi, hogy elsősorban az angolszász biográfiai hagyományt tekintette mintának: elsődleges forrásokra támaszkodott; tudományos igénnyel, de esszéisztikus nyelven a „művelt nagyközönséget” óhajtotta megszólítani. Így fogalmaz: „Osztom az általam tanulmányozott életrajzok abbéli fölfogását is, miszerint az életút kozmetikázása helyett mindent a lehető legpontosabban, realista ábrázolásra törekedve, kertelés és hamis kultuszteremtés vágya nélkül lehet és kell elmondani.” Végig a személyiségrajzra, az életeseményekre fókuszál, nem foglalkozik az értelmezésekkel, olvasatokkal. A litera portálnak adott interjúban azt mondja Arany Zsuzsanna, hogy a köztudatban élő kliséket akarta lebontani: árnyaltabb képet szeretett volna adni Kosztolányiról, megmutatni, hogy nem olyan könnyű egy-egy döntés megítélése. Elsősorban az író politikai szerepvállalásait és publicisztikáját mutatja be összetetten a szerző.
 

A huszadik század elején a lapok száma megugrott, a sajtó befolyása nőtt, ezzel összefüggésben Kosztolányi „kenyérkereső foglalkozása” is nagyobb presztízzsel bírt. Fontos megjegyezni, hogy az újságírók több helyen is dolgoztak párhuzamosan, és „alkalmazkodtak mindenkori munkáltatójukhoz, nem meggyőződésüket, hanem szaktudásukat adták el a munkaerőpiacon”. Egészen elképesztő, de Kosztolányi közel 400 lapnak dolgozott életében, és ezek – ideológiailag – nagyon sokfélék voltak. A szépirodalom is hangsúlyosan jelen volt a lapokban ebben az időszakban. Időnként belefáradt az újságírói munkába, egy ilyen alkalommal így írt Babitsnak 1906 áprilisában: „Az újságirás undok egy dolog, annak a művészete, hogy az ember hashajtó nélkül is hasmenést idézzen elő.”

A Színházi Életnek nyilatkozott Kosztolányi az alkotói módszeréről, elárulta, hogy naponta 40 cigarettát feltétlenül el kell szívnia, ha dolgozik, mégpedig erős cigarettákat. Az íróasztalán tíz különféle illat, melyeket erősebb hangulatok előidézésre használt. Megvallja, hogy az Édes Anna szerelmi fejezeténél a szegfűszegest használta, a gyilkosságnál pedig az éteres üvegcséért nyúlt. A cigarettákat, illatokat, szagokat számtalan csésze feketekávé kísérte. Talán a legismertebb babonája, hogy gyerekkorától zöld tintával írt. Első – Remington típusú – írógépéről lelkesen tájékoztatja a Pesti Hírlap olvasóit, később mégsem rajongott az írógépért. Halála előtt pár hónappal följegyezte, hogy az íróeszköz hatással lehet az írásra: „(…) az írógép köszöntött ránk ördögi zajával, villámgyors beidegzéseivel, elröppenő íveivel és másolópapírjaival, s vele együtt a műkedvelők borzalmas korszaka, amikor már senkinek se volt mondanivalója, de ezt sietve mondta el s lehetőleg bőbeszédűen tíz-tizenöt kötetes regényekben kiadósan, a semmit is fölhigítva.” 

Több bizonyíték is alátámasztja, hogy Kosztolányi több éven át drogozott; nem csupán a verssorai utalnak erre – „Miért a kokain? / Megvannak okaim. és Csodálkozol a kokainistán, / s nem érted? / Gondolkozzál az okain is tán - / s megérted!” –, hanem az is, hogy Hatvany bárótól „oltó tűt” kapott karácsonyra, s a felesége az életrajzi kötetében beszámol egy esetről, amikor leleplezte a férjét: „(…) a könyvtárszobában a kulcsaimat keresem, egy sor könyv mögött pedig véletlenül megtalálom a veszedelmes szert.” A rajtakapott férj megígéri, hogy felhagy a drogok használatával. (Arany megjegyzi: a kokainhasználat a legvalószínűbb, de az ópium sem zárható ki.)

A friss Kosztolányi-életrajz a mához is intéz kérdéseket: Milyen ma az irodalom és a politika viszonya, és hogyan beszélünk erről? Mennyiben befolyásolja egy-egy életmű kanonikus pozícióját az író politikai szerepvállalása, illetve az aktuális politikai kurzus hogyan viszonyul ehhez? Az életrajz egyik újdonsága az is, hogy „Kosztolányi – a források tanúsága szerint – elég határozott volt a hétköznapokban, nem pedig afféle ábrándos világfi vagy »szegény kisgyermek«, amilyennek olykor bemutatták. Nagyon komoly élettapasztalatokkal és emberismerettel rendelkezett, az egész életét (szinte mártírként) az irodalomnak és az anyanyelvünknek szentelte, illetve sokkal inkább volt harcos, mint passzív karakter.”

Az író 1933-ban fedezi föl a vörös foltot az ínyén, amely rákbetegségének az első jele volt. A következő három év szinte kezelésekkel és műtétekkel telik. Két szerzőhöz ragaszkodott az utolsó időszakban, Arany Jánoshoz és William Shakespeare-hez. 1936. november 5-én vettek tőle végső búcsút a Fiumei úti sírkertben. A temetésről Karinthy tudósított: „Aztán megindult a menet és szépen leejtettük a koporsót a földbe – síremléked még nincs, a fejfán, olyan egyszerűen, ahogy Te írnád, ha novellában vagy regényben temetnéd hősöd, ennyi áll: Kosztolányi Dezső, élt ötvenegy évet.”

Arany Zsuzsanna: Kosztolányi Dezső élete. Osiris Kiadó, 2017, 692 oldal.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?