Videokazetták véres csirkefejjel

Jobboldalt a Rejtett két főszereplője: Daniel Auteuil és Juliette BinocheFebruár 9-én mutatják be a hazai mozik Haneke legújabb, tavaly készült filmjét, a Rejtett (Caché) című pszichothrillert, amelyet az Európai Filmakadémia öt kategóriában is a legjobbnak tartott. Megkapta a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb férfi színész, a legjobb vágó díját és a kritikusok Fipresci-díját is. Haneke a Rejtettel már Cannes-ban is tarolt, ott a legjobb rendezés és a Fipresci-díjon kívül az ökumenikus zsűri elismerését is elnyerte.

Felkaphatnánk a fejünket, hogy egy thrillernek ítéltek oda ennyi Európa-díjat. A Rejtett valójában nem hordozza a pszichotriller műfaji jegyeit, nincs benne se gyilkolászás, se akció, nincsenek benne harcos-mozgalmas cselekménysorok, jól belegondolva igazából még csak erőszak sincs benne, mégis mindvégig transzban tartja az embert. Haneke ugyanis, aki nem folytatott rendezői tanulmányokat, filozófia-pszichológia szakon végzett, nagyon tud valamit az emberi lélekről. Valami olyasmivel tudja manipulálni a nézőt, ami utánozhatatlan, mint ahogy Hitchcock tudott félelmet kelteni hétköznapi jelenetekkel. Haneke is borzolja az idegeket, és ő is a legegyszerűbb képsorokkal; néha olyan banális eseménnyel, amely más filmben, más rendezői kézírással rém unalmasnak tűnne, sőt lenne is bizonyára. Hanekénél például egy olyan képsor is hatásos tud lenni, amelyben hosszú percekig nem látunk mást, csak ahogy a főhős (Daniel Auteuil alakítja) bejön a sötét hálószobába, leül az ágyra, és lehorgasztott fejjel gubbaszt. Bár a kamera sokáig csak ezt a görnyedt, magába roskadt férfit mutatja hátulról, mégis van valami a vászon és a nézőtér között a levegőben – természetesen valami abból is vegyül bele, hogy Daniel Auteuil kitűnő színész, ahogy mondani szokás, még a háta is színész. A lassúság, „a semmi sem történik, mégis feszül az idegrendszerünk”-állapot jellemzi végig a Rejtettett. Haneke ugyanis kukkolós filmet forgatott, az eseményeket rejtett kamerával követő filmet. Megbújunk valamilyen leshelyen és figyelünk, mozdulatlanul órákon át. Figyeljük a semmit. Azt, hogy semmi sem történik. Stírölünk kívülről egy lakást, és várjuk, hogy bejöjjön valaki meg valami a képbe. És közben izzik bennünk az energia, megemelkedik az adrenalinszint. Már-már elmennénk az ürességből, megkérdőjeleznénk, hogy mit ülünk itt, amikor aztán csak felcsigáz valami.

A főhősnek, aki egy televíziós műsor vezetője, küldenek egy videokazettát, amelyen őt és a lakását figyelik rejtett kamerával. Aztán még egy videokazettát kap – a csomagolópapírra véres gyerekarcot rajzoltak. Később jönnek a névtelen telefonok, majd egy újabb kazetta, amelyen a kamera egy vidéki házhoz közelít, ahol a főhősünk felnőtt. És egy újabb rajz: egy véres csirkefej. Innentől kezdve hősünk tudja, mi történik vele, de a titkát nem akarja elárulni a feleségének (Juliette Binoche), mert azzal elhallgatott múltját fedné fel. Váratlanszerűen szakadnak félbe jelenetek, cserélődnek a helyszínek, sokszor nem is tudjuk, miért látjuk, amit látunk, például a házaspár fiának az úszásedzését, vagy amikor a tizenkét éves fiúcskát egy sötét résben bevágják, s homályosan olyasmit látunk, hogy szétken-elken valamit az arcán... később kiderül, hogy ez egy kulcsjelenet a filmben. A szorongás egyre nő. Natúr, lecsupaszított, nem stúdiószagú felvételek támasztják alá a nyers félelmet.

S ekkor nagy hirtelen, elindul a stáblista. A legérdekesebb ponton egyszer csak vége lesz a vetítésnek, ezt érezzük mi, nézők. Mivel a történet azon a ponton, ahol Haneke befejezte, nem ér véget.