Verset is írt legújabb filmjéhez

Móricz Zsigmond és Szabó Magda regényei (Rokonok, Az ajtó) után a saját forgatókönyve alapján forgatta le új filmjét Szabó István. 
A Zárójelentésben elhangzik majd egy verse is, amelyet ehhez a történethez írt, „az ő kis falujában” élő postás számára. 

Orvos a film főhőse, kardiológus professzor, aki miután nyugdíjba kerül, nem tud tovább rendelni, hiszen egész életében kórházban dolgozott. Kórtermei voltak, ahová be tudta fektetni a betegeket. Gépek álltak a rendelkezésére, amelyekkel minden vizsgálatot el tudott végezni. Hiába biztatja a felesége, hogy folytassa, ne hagyja abba, kórházi háttér nélkül nem tud mihez kezdeni. Sokáig tehetetlenkedik, míg idős anyja tanácsára elvállalja annak a falunak a körorvosi állását, ahol ő született. Klaus Maria Brandauer, a korábbi Szabó István-filmek hőse játssza az orvost, partnerei között pedig olyan színészeket láthatunk, mint Stohl András, Eperjes Károly, Orosz Ákos, Börcsök Enikő, Csákányi Eszter, Szirtes Ági, Udvaros Dorottya, Csomós Mari, Andorai Péter. 

Önként ment nyugdíjba az orvosprofesszor, vagy nyugdíjazták? 

Összevonták a kórházat egy másikkal, ezért elküldték azokat, akik már elérték a nyugdíjkorhatárt. Csak a nála jóval fiatalabbak maradhatnak. Ők viszik tovább a kórházat. Ez nemcsak Magyarországon, szinte mindenütt így van. Nem veszik tudomásul, hogy egy orvosnak szakmai szempontból ez a legtermékenyebb korszaka. Amikor már majdnem mindent tud, akkor kell feladnia. Továbbmegyek: amikor belép egy szobába, és már a szagról felismeri a betegséget. Az orvosi hivatásban nemcsak a tanult, a tapasztalati tudás is rengeteget számít. Orvos volt a nagyapám. Ő szokta mondani: „Az orvoslás nem igazán tudomány, az orvoslás művészet! Mindenkinél minden betegség máshogy működik, mindenkinél minden gyógyszer máshogy hat, ezt el köll találni! Ugyanúgy el köll találni, mint hegedűn a hangot.” 

Az orvosi, kórházi közeg már az első filmjeiben is megjelent. Még Mándy Ivánra is fehér köpenyt adott egyszer. 

Ez valóban nem véletlen. Én magam is orvos akartam lenni, aztán elcsábított ez a foglalkozás. De később is, sőt mind a mai napig érdekel és lenyűgöz az orvosok tudása, sorsa, magatartása. A nagyapám például leült a beteg mellé. Neki ez így volt természetes. Ott fekszik előtte egy beteg, ő meg álljon fölötte, fentről lefelé beszéljen hozzá? Számára ez elképzelhetetlen volt. Vagy egy székre, vagy az ágy szélére ült, hogy a beteg érezze: egy szinten vannak. A Zárójelentésben is mindig leül az orvos a beteg mellé. 

Nem pusztán orvosi zárójelentést sejtek a film címében. Kegyetlenakérdés,bocsássameg,deugye, nem ez volt az utolsó rendezése? 

Nem kegyetlen a kérdés, nagyon természetes. Idáig minden filmemet úgy fejeztem be, hogy az utolsó forgatási napon azt mondtam: lehet, hogy ennyi volt, nincs tovább. Soha nem tudtam előre, hogy lesz majd folytatás. 

Legutóbbi filmje, Az ajtó óta négy év telt el. Pályatársa, jó barátja, Jiří Menzel is ekkora szünetekkel forgatott. De mindig attól tartott, hogy a technika gyors fejlődése miatt egyre több nehézségbe ütközik majd. 

A technikától sosem tartok. Én azt nem tudom. Nekem kérdeznem kell. És nyugodtan kérdezem azt, aki ezt tudja, hiszen azért van ott. Igazi szakemberek vettek körül most is. És nemcsak Koltai Lajosra, az operatőrömre gondolok, hanem az egész csapatra. Inkább a világ változásától félek. A világ ugyanis annyira felgyorsult, hogy nem tudom, elég gyorsan mondom-e el a történetet ahhoz, hogy lekössem a nézők érdeklődését. Hogy ne álljanak fel közben a székükből, hogy ne unják meg a filmet. Ma már egy fiú és egy lány történetét sem két és fél órában mesélik el, hanem pár percben, egy klipben. Ez most a világ. A félelmem tehát az, hogy vajon fel tudom-e kelteni a nézők érdeklődését az iránt, amit én fontosnak tartok elmondani. A technika valóban fantasztikusan fejlődik. Már mobiltelefonnal is mindent lehet csinálni – és most durva leszek –, csak az engem nem érdekel. Engem a Brandauer arca, a Stohl arca, az Eperjes arca, az Andorai arca, Börcsök Enikő, Kerekes Éva, Szirtes Ági arca érdekel. Hogy kinek mi jelenik meg az arcán, ha a hatalmát, a féltékenységét, a szorongását akarja kifejezni. Hogy úgy tegyem le a kamerát egy színész arcával szemben, hogy látszódjon a tehetsége. Hogy ott legyen a felvevőgép, ahol a színész szeme fénye a legjobban látható. Engem ez izgat. 

Tehát visszamegy az orvos oda, abba a közegbe, ahol ifjú éveit töltötte. 

Tizennyolc éves koráig ott élt, abban a faluban, de utána már csak félévente egyszer járt haza, meglátogatni a szüleit. Bekerült az egyetem kollégiumába, és új irányt vett az élete. Már csak a nyári és a téli szünetekben látta a családja. Olyan sok idő eltelt azóta, hogy már azt sem tudja, kinek köszön a faluban. Már csak a szülei szomszédait ismeri jobbra és balra. 

Gyökeret tud még ereszteni ötven év után? Fel tudja még építeni magát? 

Igen, de másban. 

Hogyan reagált Brandauer a forgatókönyvre, s azzal együtt arra is, hogy a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen után negyedszerre gondolkodott benne? 

Előbb a feleségével beszéltem erről. Ő csodálkozott, hogy egy falu életébe ennyi mindent bele lehet sűríteni. Klaus is hasonlót mondott. Nagyon örült a szerepnek, és nagyon jól érezte magát a forgatás alatt. Mindenkivel lelkesen, szeretettel beszélt, és mindenkitől, akivel játszott, erős tekinteteket kapott. Mind a három előbb említett filmben egészen fantasztikus alakítást nyújtott. A Zárójelentés forgatása során döbbenten vettem észre, hogy nem egy színész áll a kamera előtt, hanem egy ember, aki úgy beszélt, és úgy tette a dolgát, mint ő maga az életben. Hihetetlen természetességgel. Nem is játszott, inkább létezett a kamera előtt. Ami egészen más volt, mint korábban. Mephistóként egy színészt kellett megformálnia, aki állandóan szerepet játszik, a Redlben egy katonát, aki meg azt játssza, hogy éjjel-nappal milyen fegyelmezett. Most teljesen úgy viselkedett, mint Kluas Maria Brandauer otthon, Altausseeben. 

Hirtelen jött ötlet, vagy hosszasan dédelgetett vágya volt, hogy még egyszer együtt dolgozhassanak? 

Folyamatosan beszéltünk erről, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Évente többször találkozunk, és minden kávézás során felhoztuk, hogy de jó lenne még egy filmet csinálni közösen! Láttam őt Lear királyként a bécsi Burgtheaterben. Fantasztikus volt. Nagyon nagy színész. Kommunikálni a közönséggel – ez az ő természetes közege. Említettem: korábban nálam is alakítania kellett. Már nem akar nagyot mutatni. Erre ott van neki a Lear meg az előző filmjei. Most egyszerűen csak jól érezte magát. Úgy viselkedett a kamera előtt is, mint a magánéletében. 

Több filmterve is volt a Zárójelentés előtt. Különböző okok miatt mindegyik meghiúsult. Hogyan viselte? 

Volt köztük olyan, amelyre ma azt mondom, hála Istennek nem jött össze, de olyan is, hogy sajnálom, hogy nem sikerült. A Zárójelentést írni is, forgatni is jó volt. 

Mi hívta elő a történetet? 

Találkoztam egy orvossal, nem is Magyarországon, akivel a Wim Wendershez fűződő barátság révén kerültem kapcsolatba. Jelen voltam, amikor nyugdíjazták. 

Szíven ütötte? 

Láttam őt összecsomagolni. Kérdeztem tőle, mit fog csinálni? Vitorlázni, mondta. S az elég lesz? – puhatolóztam. Erre elmesélte, hogy egy nagyon jó barátja, aki egy évvel korábban ment nyugdíjba, hozzáteszem, mindketten egyetemi tanárok, egész életében antik bútorokkal foglalatoskodott. Kedvtelésből. Régi székeket, asztalokat restaurált. De olyan élvezettel, hogy úgy gondolta, akkor most már csak ezzel fog foglalkozni. Ígylettműbútorasztalosegy híres orvosprofesszorból. Ez engem olyan mélyen megrázott, miután az én családomban is több orvos volt, hogy azt mondtam, nekem ezzel foglalkoznom kell. 

Egy rendezőt soha nem lehet nyugdíjba küldeni. 

Én sem érzem magam nyugdíjas rendezőnek. Engem még érdekel a világ. Körülöttem is vannak többen, akik már nyugdíjban vannak, és a maguk foglalkozásában szerintem zseniálisak voltak. És ők sem érzik magukat nyugdíjasoknak. Zavarja is őket, ha nem tudnak mit csinálni. Én szerencsés vagyok. Írtam egy történetet, és leforgathattam. 

Verset is írt, amelyet Orosz Ákos mond el a filmben. 

Mert az általa megformált postás verseket ír. Biztos voltam benne, hogy ezt a szerepet Orosz Ákosnak kell eljátszania. Láttam őt a Bűn és bűnhődésben a Vígszínházban, és egyszerűen lehengerelt a pasas. Ő a falu költője a filmben. Állandóan verseken töri a fejét. A környezetéről ír, a falusi életről. Megkéri őt az orvos, hogy ha legközelebb jön, hozzon a verseiből. És legközelebb azzal megy. Miközben adja be neki az orvos az injekciót, elmond neki egyet. És azt nekem kellett megírnom. De elnézést kérek, az egy szabad vers, nem költészet. Orosz Ákos nagyon jól mondja el, de így sem fog megmaradni, mint a magyar irodalom egyik gyöngyszeme. 

Andorai Péter is játszik a filmben, akit leromlott egészségi állapota miatt ritkán látunk a mozivásznon. 

Én az elmúlt harminc évben nem csináltam filmet Peti nélkül. Benne volt a Bizalomban és legutóbb Az ajtóban is. Nem tudom megmondani, ki ő a filmben, pedig szinte főszereplője a történetnek. Egy férfi, aki ül a padon. Mindent lát, mindenről van véleménye, pedig csak ül és hallgat. Egyetlenegyszer szólal meg, akkor viszont borzasztó fontosat mond. Nagyon szeretetre méltó ember Peti, ez a szerep járt neki. Mindenki imádta őt a forgatáson. Brandauer is, amint meglátta őt, rohant oda hozzá. Na, ilyen pillanatokat élhettünk meg sorozatban! Ezért mondom, hogy mindenki jól érezte magát a forgatáson. Én is új erőre kaptam.