Vér és arany – a hatalom mámora

Natalie Portman felkavaró alakítást nyújAz ő életében találta meg azokat a momentumokat, a Szent Inkvizíció azon döntéseit, tetteit, amelyek pontosan rímelnek az ötvenes évek Kelet-Európájának politikai eseményeire. A koncepciós perekkel, a kézzelfogható bizonyítékok nélküli „bűnök” megtorlásával, a hatalom vég nélküli visszaéléseivel, kegyetlen vallatási módszereivel.

Sok éven át foglalkoztatta Formant a Goya-film elkészítése. Először akkor akart belevágni, amikor kiderült: Carlos Saurát, a neves spanyol rendezőt is izgatja a téma. Choderlos de Laclos drámájával, a Veszedelmes viszonyokkal is hasonlóképpen járt. Valmont címmel akkor kezdte el forgatni, amikor Stephen Frears is ugyanezen az anyagon dolgozott. Az összevetést nem tudta elkerülni, Frears filmje pedig kiütéssel győzött. Erősebb volt. Veszedelmesebb. Saurával már nem akart versenyre kelni az Oscar-díjas cseh-amerikai rendező. Inkább félretette a témát. Megvárta, míg lecseng Saura műve, addig más vizekre evezett, s hétéves hallgatás után most a Goyával jött vissza a mozikba. Goyával, aki érti a nép akaratát, s átéli lelkének minden fájdalmát. Szélesen író ecsetével félelmetes hatású képeket fogalmaz, aprólékos megfigyeléseivel az inkvizíció időszakának borzalmait mutatja meg, kora társadalmának leplezhetetlen retteneteit.

Forman filmje nem egy hagyományos értelemben vett életrajzi film. Nem is akart az lenni. A Goya egy kelet-európai ember traumáinak felidézése. Figyelmeztetés. Felkiáltójel. Ines, a szépséges modell sikolya. Forman és Jean-Claude Carrier (a forgatókönyvíró-társ) történetében nem a festőt vetik kegyetlen kínzások alá, hanem annak fiatal múzsáját, egy tehetős madridi család tagját. Őt törik meg lelkileg, s fizikailag, ő az, akit a boszorkányság vádja alatt a végsőkig megaláznak, a koncepciós perek menete szerint véresre vernek. Goya pedig épp általa szembesül a hatalom félelmetes gépezetével. Amikor Lorenzónak, az egyház képviselőjének a segítségét kéri az ártatlanul tömlöcbe vetett lány kiszabadításához, a szent szörnyeteg is megteszi, amit ilyen helyzetben egy gátlástalan ember megtehet: női mivoltában teszi tönkre Inest. A film legdrámaibb jelenete mégsem ez, hanem az az epizód, amikor Lorenzo elfogadja a lány szüleinek a meghívását, s Forman zsenialitásának köszönhetően a családi vacsora válik inkvizíciós pokollá. A sokat tapasztalt apa ugyanis bebizonyítja: ha egy embernek a lehető legfájdalmasabb kínzásokat kell megélnie, egy idő után bármit hajlandó bevallani, még azt is, amit soha, de soha nem követett el.

Goya végig csak szemtanúként van jelen a filmben. Az ő életéről szinte semmit nem tudunk meg, a film első fele mindennek ellenére mégis izgalmas, és nem ereszti el a nézőt. A hírneves udvari festőt hol a madridi sikátorok mocskában-nyomorában látjuk, majd műhelyében, ahol segédjeivel rézkarcait készíti, vagy pompás palotabelsőkben, ahol a királyi család tagjainak portréit festi. Szemünk előtt épp a királynőét, aki a kész mű láttán ugyancsak elcsodálkozik addig szépnek hitt vonásain. Aztán ugrunk az időben. Másfél évtizeddel később, amikor az elmebeteggé vált Ines Lorenzótól fogant lányát keresi, s a napóleoni sereg megszállja Spanyolországot, Goyából már csak annyit kapunk, amennyit egy giccses melodráma adhat: a festő és egykori modellje, a felismerhetetlenné nyomorított Ines találkoznak Madrid fortyogó történelmi katlanjában. Goya döbbenten nézi a nőt, aki már egy másik világból, a tébolyultak láthatatlan üvegfala mögül küldi rebbenékeny mosolyát. A mű bevégeztetett. Goya és Ines összenéznek, majd elmennek egymás mellett. Napóleon azzal a céllal szállta meg Hispániát, hogy a haladást és a francia forradalom ideáljait viszi a spanyoloknak. De hogyan, mi módon és mit takarnak ezek a szavak? – kérdezi Forman. És itt találja meg a párhuzamot a szovjet hadsereg „szabadságot hozó” ’68-as csehszlovákiai bevonulásával. Goyát pedig párton kívüli megfigyelőként ábrázolja. Szóval, megjegyzéssel nem nyilvánít véleményt. De megfesti, amit lát.

Forman sem vállalkozik többre: festett egy nagyszerű történelmi tablót, amelyen a pompa ugyanúgy helyet kapott, mint a mocsok. Vér és arany, kéj és gyilok került a vászonra, értéke vitathatatlan, de ha csak a korábbi Forman-filmeket vesszük: az Amadeus vagy a Száll a kakukk fészkére, amelyek ugyancsak az alkotói szabadságról és a korlátlan hatalomról szólnak, jóval súlyosabbnak találtattak. Pedig nagyszerűek a színészek, Goya szerepében Stellan Skarsgard, Lorenzóként Javier Bardem, Ines és annak lánya alakjában Natalie Portman nyújt felkavaró alakítást, gyönyörűek a kosztümök, a helyszínek, a mesterien megkomponált képek, remek a zene, minden kifogástalanul működik, csak az egész valahogy mégis kevés. Formantól már többet várunk, sokkal többet. Ez viszont már a mi hibánk. A túlzott elvárás mindig megbosszulja magát.