Vásári mutatványosok

Bocsárszky Attila (Harpagon) és Cs. Tóth Erzsébet (Fruzsina) Bodnár Gábor felvételeMoliére mindig időszerű, szokták mondani, a rendezők pedig hol merészen kísérletezni szoktak vele, hol pedig tartják magukat a mester ukázaihoz. Csiszár Imre valahol a kettő között billegteti a Thália Színházban prezentált előadást.

A sztorit, a pénzimádat eme lélekgyötrő komédiáját ismerjük, Harpagon, a fösvény figurája legalábbis mindenkinek megvan. Főleg a pénzes ládika eltűnésekor felhangzó nagymonológ ismerős, ilyenkor csaknem minden színházban felkapcsolják a villanyt, a főszereplő pedig a közönséget abajgatja, gyanúsítja lopással. Bocsárszky Attila is így tesz. Láthatóan végig élvezi szerepét, lubickol benne, ha színpadon van, csak rá lehet figyelni. Ehhez nagyban hozzájárul „brutálisan rongyosra” dizájnolt jelmeze és „hobósított” maszkja, melynek hála tizenöt évet öregedett. A többiek legtöbbször szépen asszisztálnak neki, hacsak nincs önálló jelenetük, ahol kibontakozhatnak. Tulajdonképpen mindenki kibontakozhat, a szerelmesek, a szolgák, az inas, a házasságközvetítő, a csendbiztos, igazán nem lehet panaszuk a szerzőre, hiszen ez a darab Moliére érett korszakából való, amikor mindenki tanítója igyekezett lenni. Csiszár Imrét talán épp ez a morális példatár-jelleg ragadta meg.

A díszlet minimál. Van egy duplaszárnyú ajtó a színpad közepén, azon közlekednek ki-be a szereplők, már amikor nem a nézőtéren át járkálnak. Úgy lépnek a színpadra, mint egy cirkuszi porondra, ahol bemutatják produkciójukat. Ez tudatos rendezői koncepció. Hogy ha már Moliére tipizált karakterekben gondolkodott, legyenek valóban túlrajzoltak, szándékosan harsányak. Megy is a cirkuszolás rendesen, gesztikulálnak orrba-szájba, dúlnak a betanult indulatok, minden duplán annyi, amennyit jó ízlésű néző el tud viselni. A közepéig nem is értettem, hová csöppentem, a Vidám Színpad vagy a Jókai Napok kiesői tesztelik-e a közönséget. Aztán derengni kezdett, hogy irritálni akarnak, hogy ez tulajdonképpen a szakállasapácai falunapok szabadtéri produkciója: vásári mutatványosok vertek sátrat a Tháliában. Egyrészt, hogy megmutassák, milyen lehetett a színház Moliére korában, az 1600-as években, másrészt hogy egy hatalmas idézőjelbe tegyék magát a történetet. Mert az alapszituáció megkövetelné a komoly hangnemet, hiszen Harpagon egy lelki beteg, akitől a környezete is szenved. Saját fiát veri adósságba, a házasságról csak a hozomány jut eszébe, lovai az éhhalál szélén, uzsorakamatra ad kölcsön, a végére teljesen kikattan, a közönségnek pedig mindezen nevetnie kell. Méghozzá keserűen. Na, ezt a keserű ízt nem sikerült kikevernie a rendezőnek és a társulatnak.

Pedig van néhány jó ötlet, elsül néhány frappáns non-verbális poén a túlspilázott verbalitás dacára is. Ahogy Harpagon leveszi lyukas zokniját és lábujjai között kezdi húzogatni, ahogy elővesz egy undorító zsebkendőt, ahogy a szolgák rárepülnek az égből pottyant elemózsiás kosarakra, vagy ahogy Eliz, Harpagon lánya belép az apja által ráerőltetett borzalmas ruhában, az sokáig megmarad a nézőben. A Szőke Anita által tervezett jelmezek egyébként is figyelemre méltóak, teljessé teszik a zűrzavart: a fiatalokon tornacipő, színes diszkó-ing, a szolgákon korabeli vászongöncök. A felhasznált zenék (az Everly Brotherstől a nyálas Je Taime-ig) szintén a mába segítik át a jeleneteket, amelyekben nagy hangsúlyt kap ugyan a színészi játék, ám a természetes játékösztön nem nyilvánulhat meg. Annyira figyelnek a stilizálásra, hogy sokszor tényleg csak feladatot teljesítenek, ilyen fokú idegenítés pedig sok nekem. Remélhetőleg a nyolcadik-tizedik előadáson sem szabadul el a pokol, ez a fajta komédiázás ugyanis vészesen közel van a ripacsériához, főleg, ha a hahotázó közönség is „rásegít”.

Az első felvonás csúcsjelenete Bocsárszky és Cs. Tóth Erzsébet, azaz Fruzsina házasságszerző duettje. Cs. Tóth kétségtelenül a „legjobb nő” ebben a produkcióban, ravasz hízelgése igazi magánszám. Később visszajön banánt enni, az is felejthetetlen, önálló kis etűd. Említést érdemel Nagy Kornélia Eliz szerepében, a Kassán debütáló Mokány Csaba, aki Jászberényi Gáborral alternálva játssza Harpagon fiát, valamint Dudás Péter, aki Anzelm úrként lép színre, bemutatva, hogy apró szerepnek is lehet értéke. Ekkorra már annyira bizonytalanul érezzük magunkat a nézőtéren, hogy azon se lepődünk meg, amikor egy tekintélyes, öreg arisztokrata helyett egy „meleg-hatású”, fura figura meséli el nekünk megmenekülése hihetetlen történetét. A szolgák és cselédek inkább rajzfilm-karakterek, mint hús-vér emberek, Kristóf Roland például olyan, mint Popeye, a tengerész. És ha már itt tartunk, akkor Flórián Róbert Szabolcs (a kétszínű Valér) maga Gusztáv, Pólos Árpád a Simpsons rendőr-őrmestere, Rák Viktória (Marianna) pedig Fiona a Shrekből. Félreértés ne essék, valamennyi figurát imádom.

Ha ez az előadás gúnyrajz akart lenni, talán az is lett. Ha a fiatal generációval akarták megismertetni Moliére-t, részben talán sikerült. Ha viszont az érzelmek fontosságára, illetve azok hiányának pusztító következményeire is rá szerettek volna világítani, akkor talán erősebb villanylámpára lett volna szükség.