Város, mely már csak az emlékezeté

A háború kitörését követő főbb események – Csernobil elfoglalása, a zaporizzsjai atomerőmű ostroma, a mariupoli szülészet lebombázása – valószínűleg mindenkinek örökre emlékezetébe vésődtek, aki nem közömbös a világ történései iránt. Geraszimov ezeknek a történéseknek a jelentőségét boncolgatja, úgy, hogy maga is egy történelmi jelentőségű eseményt tapasztal a saját bőrén: Harkiv ostromát. Feljegyzései főszereplője a város, mely február 24-vel kezdődően, mikor az orosz csapatok behatoltak Ukrajnába, erőteljes átalakulásba kezd.

Harkiv látképét a sokemeletes panelházak határozzák meg. Egy-egy panelházon belül minden egyes lakás egy ember vagy család sorsának hordozója – vagy emlékének őrzője. Azt hihetnénk, hogy a háború ténye mellett eltörpülnek az apró, személyes történetek. Geraszimov felfogásában azonban pont ezek az értékesek. Feljegyzéseiben miniatűr történetek bontakoznak ki: a szomszéd a tizenkettedikről és az idős doktornő a szomszéd lakásban azok, akiknek sorsai mozaikként építik fel a nagy történetet.

Harkiv látképének változását az utcákat járva tapasztaljuk meg Geraszimov szemével. A háború kitöréséről elsőként az árulkodik, hogy a megszokott utcai jövés-menés helyett sorokba rendeződnek az emberek: egy-egy gyógyszertár vagy szupermarket előtt többórás sorok kanyarognak. A sorban állók abban reménykednek, hogy a következő élelmiszerüzletben vagy patikában be tudják szerezni a legszükségesebbeket. Mert háborúban mindenből hiány van – gyógyszerekből, élelemből, és leginkább vízből. Aztán lassan kezd a város a maga fizikai valójában is átalakulni – a bombázások először a külvárosokat érintik, majd lecsapnak az iskolákra, tönkreteszik a város arculatát meghatározó műemlékeket és eltüntetik a Donyec folyó felett átívelő hidakat – végül a városkép már csak az emlékezeté. A hidakat egyébként az ukrán haderők robbantották fel, hogy megakadályozzák az oroszok előretörését. A szerzőt, aki nyaranta csónakázni járt, minden hídhoz fűzi valamilyen emlék. „Ha lehunyom a szemem, jól látom magam előtt ezeket a hidakat” írja Geraszimov, „amikor alszom, az árnyékai elhúznak a fejem felett, mintha csak őrangyalok szélesre kitárt szárnyai volnának.”

Nemcsak a látkép alakul át, hanem a város lakosai is. A háború lassan, de biztosan kitörölhetetlen nyomot hagy bennük. Az emberek eleinte ragaszkodnak a mindennapi normalitáshoz – kitartanak azok mellett az apró dolgok mellett, amik a háború történései mellett jelentéktelennek tűnhetnek, de melyek, ahogy Geraszimov rámutat, értelmet adhatnak túlélni az egész szörnyűséget. Bár kész csoda, hogy talál taxist, aki hajlandó elvinni őt, a szerző csak azért is elindul szülei lakásába, hogy megöntözze édesanyja után rámaradt két rózsabokrot – még akkor is, hogyha a városnegyedet, ahova tart, épp hevesen bombázzák. „Túl öreg és gyenge vagyok ahhoz, hogy fegyvert fogjak, de valamit azért én is tehetek – magyarázza Geraszimov. – Például megakadályozhatom, hogy Putyin elpusztítsa azt a két rózsabokrot, amit anyám úgy szeretett.” Idővel azonban az ostrom alatti élet abszurditása elkerülhetetlenül rányomja bélyegét az emberek mentális állapotára. A szerző ismerőse a tizenkettedikről heavy metalt bömböltet, hogy elnyomja az állandó ropogást, és az öntöttvas kádjában ágyaz meg magának, meggyőződve arról, hogy a kád falai megmentik a bombák becsapódásától. Ha nem is a bomba, a háború tudata lassan végez az idős emberekkel – a nyolcvannyolc éves hölgy a szomszéd lakásból kezd megbolondulni a bombázás zajától: már nem teszi meg a napi sétáját, nem olvas, és úgy tűnik, teljesen cserben hagyta a rövid távú memóriája.

A téma, mely nem hagyja nyugodni a szerzőt, melyre időről időre visszatér feljegyzéseiben, hogy kibeszélje magából ezzel kapcsolatos gondolatait, a nacionalizmus kérdése. Geraszimov siet leszögezni: nem, nem tekinti az összes oroszt rossznak. Miért is tenné, mikor édesanyja Oroszország Kurszki régiójában született, ahol nem oroszul, hanem az ukrán egyik dialektusát beszélik, ám mindvégig Oroszországot tekintette szülőföldjének. Geraszimov maga orosz meséket olvasott, és oroszul beszélt gyerekkori barátaival. Ennek fejében érthető, hogy a szerző nézete szerint az ukránok nem egy szűk értelemben vett nemzeti összetartozás jegyében élhetik túl ezt a háborút. Geraszimov számára a túlélés kulcsa egy olyan dolog, amit hazafiságnak nevez. Az ukránok nem csupán a saját országukért, hanem Európáért, sőt, a világért harcolnak: „a hazafiság valójában egyáltalán nem helyhez kötött, és semmi köze a nacionalizmushoz – éppenséggel globális jelenség – írja. – Mentes a nacionalizmus logikai téveszméjétől, miszerint az én országom pusztán azért volna különb a többinél, mert én is itt élek.” A hazafiság számára messze túlmutat a nemzetiségi kérdéseken azáltal, hogy az összetartozás pozitív üzenetét hordozza. Számára egyedül ilyen pozitív szellemiség lehet a háború befejezésének kulcsa.

A Harkivi napló Bartók Imre fordításában, a Helikon gondozásában jelent meg.