Vankó Attila: Hullámhossz belőve Plectrum, Losonc, 2006

A Hullámhossz belőve című verseskötetet túlnyomórészt ún. lázadó versek alkotják, amelyekben a lírai alany tisztasága egy negatív világ díszletei között jelenik meg: „bélsárban vagyunk nyakig / mindenki senki sem panaszkodik / kipipálva összes sorsunk ügessünk / tovább szokás szerint ne lássunk” (ez egy normál hétvége). Az idézetből az is kitetszik, hogy egy feltételezett közösség nevében szólal meg a versek beszélője: Vankó több versében is a képviseleti lírafelfogás követőjeként jelenik meg, amely versformálás a magyar irodalomban a hatvanas években még uralkodónak számított, legalább két-három évtizede azonban már több oldalról (tárgyias költészet, neoavantgárd, posztmodern) is megkérdőjeleződött aktualitása. A kötet legnagyobb problémája azonban véleményem szerint nem is ebben keresendő, hanem hogy néhány valóban eltalált sor közé olyan részek csúsznak be, amelyek vagy semmitmondóak, vagy bombasztikusak, vagy egy kósza ötletnek köszönhetik létüket, s nem kapcsolódnak a vers kompozíciójának más részeihez. Bombasztikusnak érzem például József Attila felemlegetését a nem egyszerű ez című versben: „végül egy jó ötlet sincs / semmi sem marad belőle / eltűnt mintha meg sem / született volna / talán nem is láttam / nem is fogtam a fejem / ilyent életemben még soha / vagyis nem egyszerű ez // hiába mondaná józsef attila / van ebben valami felemelő / mint sör után a becherovka / amit igenis kezelni kell” (...). Az idézett részből nem világos számomra, mit is mondana hiába József Attila – Hogy nem egyszerű? Hogy felemelő valami, mint sör után a becherovka? Miért mondaná? –, illetve hogy milyen célt szolgál a költő nevének említése. Ha egy kanonikus szerző nevének szövegbe írása csak azt a célt szolgálja, hogy hitelesítse a leírtakat, akkor itt tulajdonképpen azt árulja el magáról a szöveg, hogy nem érzi elég hitelesnek magát. Kósza ötlet és felszínes poén szerintem a túlerő című versben említett portugál futballista szerepeltetése is: „én még csak szagoltam / anyám hasát / a lábam rúgótechnikáját / próbálgattam (hello figo!) / felvonultattam összes fegyveremet” (...) A csecsemő rúgótechnikáját versbe szedni elvileg eredeti és ötletes eljárás, a Luís Figo név azonban egy „hello!” társaságában inkább szétrombolja az ötletben rejlő ígéretes lehetőséget. Semmitmondó sorok: „a halál már gyógyít”, „éjjel jó szeretkezni a halállal”, „ó de jó lenne már tükörbe is nézni”, „szívem egy darabját óránként elvesztem”, „ne féljetek nyálam piros tulipán”, „szomorúfűz a világ / meg tövisbokrok sokasága“ stb., stb. Ezek az elhasznált képekből megkonstruált sorok sajnos átszövik a kötet egészét, majd minden versben megjelennek, s leépítik, destruálják azokat a merész vankói ötleteket, motívumokat, amelyek ennek a költészetnek az értékeit jelenthetnék. Ilyen, eredeti képek például a „fejfán biztosíték”, a „sápadt pofák közt / egyszínű indián” vagy éppen a kötet címe. Úgy érzem azonban, lecsapva ezt az utóbbi poént, hogy Vankó Attila verseskötetében a hullámhossz még nincs belőve: vagy pontosabbra kell állítani, vagy merészebben kell csavargatni a rádió gombját, eltávolodva a jól ismert adóktól a még sosem hallottak felé.