Van ebben a lányban valami

Írója, rendezője és színésze is a Szemtől szembe című színpadi műnek Derzsi Réka. Az egyik írója, az egyik rendezője, az egyik színésze. A másik: földije és barátnője, Kilo (Tóth) Krisztina. A nyár elején Pozsonyban bemutatott előadás vándorútra indul, és remélhetőleg  az országhatáron is túljut.
Derzsi Réka nehéz úton indult el színészi diplomája megszerzése után. Maradhatott volna Pozsonyban, beépülve valamelyik szlovák társulatba. Ez lett volna a kézenfekvő választás. Utat taposhatott volna magának mint magyar színésznő. A velencei mustrára is eljutott, Kisrókák című filmjével egy csapásra ismertté vált itthon. Ő mégis Prágát választotta. Menet közben tanult meg csehül, értékes színpadi produkciókban.
Filmes berkekben is két lábon áll. Az angolt is jól bírja. Használja is rendszeresen, külföldi alkotásokban. A Szemtől szembe szereplőjeként három nyelven hallhatja őt a közönség. Nemzedéki vallomás a darab a nemzeti kisebbségben megélt helyzetekről, olykor szívet melengető, máskor fájó, lehangoló emlékekről.
 
Hogyan született meg ez a kivételes, műfaját és szerkezetét tekintve különleges előadás? Összedugták a fejüket Krisztinával, megírták, megszerkesztették, és színpadra álmodták?

A pandémia alatt gyakran hívtuk egymást. Ráakadtunk ugyanis egy pályázati felhívásra. Krisztina hívta fel rá a figyelmemet, és úgy gondoltuk, csinálunk egy verses összeállítást. Később úgy éreztük, hogy ez igazából egyikünk számára sem vonzó. Akkoriban transzgenerációs problémákkal foglalkoztam. Azokkal a kínokkal, gyötrelmekkel, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Vannak köztük olyan félelmek, amelyekre nincs is magyarázat. Két példát említek csupán. Édesanyámnak sosem kellett éheznie, mégis szeret bespájzolni. Én félek egyedül lenni. Elkezdtem kutakodni, mitől van ez, honnan jön? Kiderült, hogy a nagymamámtól viszem tovább. El is mondja az előadás elején vetített videófilmben, hogy kéthetes volt, amikor az édesanyja, aki egy soproni katonától szülte, beadta árvaházba. A katona magára hagyta, ezért terhesen mennie kellett otthonról. Elűzték a szülei. Ezt az én drága nagymamám a mai napig nem tudja feldolgozni. Pedig már nyolcvanhárom éves. Én ebben sajnos nem tudok segíteni neki. Vagy ha most mégis sikerült, akkor azzal, hogy felnyitottam a témát. Ő ugyanis eddig nem beszélt erről. Négy gyereke született, de velük is csak ritkán. Krisztinát pedig nagyon érdekelte mindez, mert nem sokkal azelőtt szült, hogy ez a téma szóba jött köztünk. Így találtuk ki, hogy akkor ebből írunk egy darabot, és együtt hozzuk létre az előadást.
 
A másik nagymama, Krisztina részéről, hogyan kapcsolódott a történethez?

Mivel az ő életében is voltak fehér foltok, amelyekről hallgatott, Krisztina is elkezdett kutakodni. Három-négy órás beszélgetéseket, már felnőttként, ezt megelőzően egyikünk sem folytatott a nagymamájával.
 
Ez lett aztán az előadás alapja, a két nagyi története.

Krisztina nagymamája kilencvenhárom éves volt, amikor kamera elé ült. Látta a felvételt. Végigsírta. Nemcsak a maga, az én nagymamám történetét is. Minden mondata visszacseng a fülemben. Ahogy a lebombázott Budapestről beszél, a tankokról, a katonákról, a lepedőből kötött batyuja tartalmáról. A dédmamáinkról is megtudtunk egyet s mást. Ott is volt sok lezáratlan, fájdalmas kérdés, az ő életükben.
 
Innen aztán fordítottak a koncepción.

Arra kezdtünk fókuszálni, hogy itt és most mit tudunk mi ezzel az anyaggal kezdeni. És ebből jött az igazi téma. Az identitás. Hogy miképpen éljük meg mindezt mi, a két unoka. Ráadásul két különböző nyelvi közegben. Krisztina Pozsonyban, én Prágában.
 
Korábban beszéltek erről?

Soha. Mindketten Somorján érettségiztünk. Ott ismerkedtünk meg a színjátszó körben. Szavalóversenyeken is gyakran találkoztunk. Hasonlítgatjuk, hogy kinek könnyebb, kinek nehezebb a pálya. Én már annyira ráálltam a cseh nyelvre, hogy nem is gondolkozom, ha magyarról vagy szlovákról váltok át. De a kiejtést tovább csiszolom. Négy nyelv forog a fejemben. Csehül olvasok, angolul nézek filmeket, sorozatokat, a szüleimmel heti szinten magyarul beszélek, szlovák barátaimmal természetesen szlovákul. A legnehezebb csehből szlovákra kapcsolni. Amíg férjnél voltam, otthon szlovákul beszéltünk. Ma már csak alkalomszerűen használom a szlovák nyelvet.
 
Van is egy frappáns epizód az előadásban, amikor arról mesél, hogy mit él meg egy castingon. Rögtön, ahogy kimondja a nevét, ámulatot vált ki. Arcvonásaiból ítélve bizonyára sokan nézik írnek vagy svédnek.

Valóban ez a két lehetőség merül fel velem kapcsolatban. Az -ovát nem mondom soha. Nem is vagyok az. A darabban elhangzó monológ megtörtént esetek alapján született. Ha taxit hívok Prágában, előre el kell döntenem, mit mondok. Erikát vagy Renátát? Ha úgy mutatkozom be, hogy Réka, háromszor visszakérdeznek, hogy ještě jednou! Elismétlem: Réka. Pardon, ještě! Megint elmondom: Réka. Bez hácsku, sz csárkou! Egy idő után persze feladom. Hagyom, hogy azt higgye: Řeka. Folyó. Hiszen germán eredetű a nevem, és folyócskát jelent.

Halkan, szelíden kanyargó folyócska.

Már amikor! Tudok én forrni belül rendesen. Csak „le tudom venni” az arcomat. Filmnél ez kapóra is jön. Ott nem lehet nagyban játszani. A színházban igen. Ott nagyobbak a gesztusok, a mimika is erősebb. Én ezt az édesapámtól tanultam. A lehető legkevesebbet mutatni abból, ami a lelkedben lejátszódik. Nem mindig jó ez. Az arcom semmiről sem árulkodik, belül meg már robbannak a bombák.
 
Szakácsnősködik még a kolíni kolostorban?

Az is szívügy, mint a színház. Olyan ügy részese vagyok, ami nekem fontos. Ugyanott lelki gyakorlatokat is végzek. Ha külső munkám van, elengednek. A mostani előadásban tíz hónapom van. Tervezés, ötletelés, írás, próbák. Közben megkeresett egy filmrendező, hogy készítsek fel három gyerekszereplőt a filmjéhez, a Homokkal teli szemekhez, amelyben Bandor Éva is játszik. Óriási élmény volt ez a munka. Utána újra megtalált Zdeněk Jiráský, akinél a Kryštofban játszottam, hogy az új filmjében is számol velem. Nyolc emberből állt a stáb, plusz a színészek. Nem egy kedves szerep, figyelmeztetett. Jaj, de jó, mondtam. Nekem ez óriási kihívás. Egy szigorú, zárt szívű asszony férjjel és kislánnyal. Mindent megkap otthon a gyerek, csak szeretetben nincs része.
 
A Kék kód után hívták újabb cseh sorozatba?

Ilyen felkérések mellett, mint ez a film, nem vágyom semmilyen sorozatra. Az a rendező, akinek a gyerekeket felkészítettem, korábban reklámot forgatott velem. Tudja rólam, hogyan nyúlok egy anyaghoz.
 
Lehet, hogy újabb tíz évet tölt még el Prágában?

A kapcsolataim, a szakmai gyökereim oda kötnek. Jó lenne azt mondani, hogy végleg lehorgonyoztam, otthont teremtettem valahol, de állandóan úton vagyok, és ezt szeretem. Vonatozni is szeretek. Nem bírom ki sokáig egy helyen. Mehetnékem van. Ha csak három napra hagyhatom el Prágát, akkor is megyek. Utazni öröm. Most hat hétig itthon voltam, Nagyszarván. Ez is jó volt. Előjött minden, amit kiskoromban megéltem. Csehországban egészen más az életem. Ott nincsenek ilyen nagy érzelmi kilengések a mindennapjaimban.
 
Az is imponáló az előadásukban, hogy nem az áldozat szerepében tüntetik fel magukat. Nem az a darab kicsengése, hogy nekünk, szlovákiai magyaroknak milyen sanyarú sors jutott.

Hogy én, szegény gyerek mi mindenen mentem keresztül! Nem! Nem a sebeinket nyalogatjuk. Én abból építkezem, hogy vegyes nemzetiségű közegben lettem az, aki vagyok. Nálam ez az alappillér. Megtanultam szlovákul és csehül, tudok angolul. Úgy érzem, enyém a világ. Ettől függetlenül szinte hetente belebotlok valakibe, aki valamilyen szinten felró valamit. Vagy a kiejtésemmel, vagy a kinézetemmel kapcsolatban. A másság teljes mértékben átszövi az életemet. Ami óriási plusz is egyben. Ha traumaként cipelném, nem tudnék érvényesülni. Szerencsére mindig jön valaki, akinek éppen az az unikum kell, amit én képviselek egy válogatáson. Aki azt mondja: van ebben a lányban valami, nem tudom megnevezni, hogy mi az, de érdekes. Olyankor nyert ügyem van.

Még valami…

Szép a nyara. Eljutott Chicagóba, megjárta Szardíniát, kora ősszel Triestbe készül. Nincsenek üres napjai. Nagy munkák és nagy utak után a kolostor falai közt talál megnyugvást. 
 

A szerző a Vasárnap munkatársa