Válogatás az év legjobb albumaiból

The War On Drugs – I Don’t Live Here Anymore

Bár zenekarról beszélünk, a The War On Drugs valójában egy philadelphiai énekes-gitáros-dalszerző, Adam Granduciel, aki egyedül talál ki mindent. Imádja a klasszikusokat, főleg Bruce Springsteent, az Eaglest, Tom Pettyt, Bob Dylant és Mark Knopflert. Olyan hagyományokat visz tovább, amelyekre büszke lehet a szakma, de ma már inkább csak a nosztalgiacsatornákon találkozunk velük. A The War On Drugs viszont szakszerű vérátömlesztést hajtott végre, a soft-rock műfaj szabályait itt-ott felrúgva. Ez a mentés immár 2008 óta zajlik, és nagyon bejött a fiataloknak, mert a zenekar népszerűsége lassan, de biztosan növekszik. Előző albumukért megkapták a legjobb rock- lemeznek járó Grammy-díjat. Ez a mostani négyévnyi pöszmögést követően jelent meg, Adam Granduciel nem táltosodott meg a lockdown alatt, viszont apa lett, és fiának Springsteen-imádóként a Bruce nevet adta. A Főnök hatása hallatszik is az albumon, ahogy a Dylan-hatás is, akit még nevesít is a címadó dalban. De nem utánzásról van szó. Ezekben a dalokban saját világot kreál, csak úgy lüktet bennük a huszonegyedik század – a modern elektromos kütyük, torzítók, popos megoldások, amelyek rendkívül érdekessé teszik a rockos dallamokat. Az egész olyan, mintha egy először látott gyönyörű tájban felfedeznénk gyermekkorunk ismerős vidékeit. És az összes dal szövegében ott motoszkál jelenünk egzisztenciális válsága. Ennél aktuálisabb korrajzot nem is kívánhatnánk.

Damon Albarn – The Nearer the Fountain, More Pure the Stream Flows

A 90-es évek brit alternatív gitárpopjának meghatározó figurája, Damon Albarn eddig legalább három (más-más stílust képviselő) zenész életművét hozta létre. Ezért fanklubja is sokszínű: a Blur-rajongók nem biztos, hogy szeretik a Gorillaz-lemezeket, a Flea-vel és Tony Allen dobossal összehozott Rocket Juice & the Moon projektet, a Doctor Dee című, történelemórába oltott operakísérletet, vagy a filmzenéit. A Gorillaz-rajongókat viszont a The Good, The Bad and the Queen szupergrupp hagyja hidegen, amely eredetileg szólólemeznek indult, de aztán sokkal több lett. A 2014-es Everyday Robots, Albarn első hivatalos szólólemeze után idén ősszel megérkezett a második. Ez nagyzenekari műnek készült a zenész második otthonának számító Izland tájaiból inspirálódva. De mivel a turnét elsöpörte a járvány, a zenekar pedig közben szétszéledt, végül egy album kerekedett belőle, azaz poposabb bánásmódot kaptak a dalok. A melódiákat illetően leginkább a The Good...-számokban találkozhatunk hasonló fílinggel, de a dallamívek ezúttal gyakran megtörnek, elkalandoznak, a verze-refrén struktúra felrúgatik, a hangszerelés kísérletezőbb – vágtató szinti-futamokkal, elszabadult fúvósokkal, repetitív részekkel, hosszan kitartott hangokkal. Szóval a The Good… sem jó fogódzó, inkább mondjuk ki az igazat: semmi eddigihez nem hasonlítható ez a lemez. Egyszerre spirituális, kitárulkozó és elgondolkodtató, egyszerre ringat és provokál. A kacifántos cím egy John Clare nevű 19. századi költőtől származik, a szövegekre pedig még soha nem fordított ennyi figyelmet Albarn, aki mostanában leginkább a klímaváltozás, a természet sérülékenysége miatt aggódik.

black midi: Cavalcade

A formabontó brit kvartett zenéje a posztpunk, a krautrock és a noise rock izgalmas részhalmaza, bár néha hagyományos, dalszerű strófák is feltűnnek a számaikban. Már bemutatkozó albumuk akkora kritikai sikert aratott, hogy Mercury-díjra jelölték 2019-ben, a Jesus Lizardhoz hasonlították őket és jobb híján a no-wave stíluskategóriát találták ki nekik. Azóta viszont még nagyobb zavarban vannak a szakértők, mert ez a második lemez már tényleg besorolhatatlan. Olyan, mintha a Talk Talk free-jazz verziója lenne, vagy Scott Walker poszt-punk verziója, vagy mondjuk a Slint szimfónikus verziója, de Frank Zappát is eszünkbe juttatja. (Látják, én is csak ilyen nonszensz hasonlatokat tudok kitalálni velük kapcsolatban.) A Cavalcade bátrabb, mint a nagyon-nagyon bátor első album: kifordították négy sarkából a rockzenét, és mindent újraterveztek rajta. Az anyag címéhez hűen, zajkavalkád váltakozik egészen csendes, cizellált részekkel, álomszerű, lassú futamokkal, sőt még némi bossa nova is bekúszik. Lám, a káosz és a rendezettség akár egyszerre is jelen lehet a zenében! Mivel ezek a számok egymásra támaszkodnak a kívánt hatás elérése érdekében, nem érdemes külön kiemelnünk egy-egy dalt a lemezről. Inkább egy hosszú utazáshoz hasonlítható az élmény. A zenekar tagjai egyébként az Adele-t vagy FKA Twigset is kinevelő BRIT School diákjaiként találkoztak, és még mindig csak a húszas éveik elején járnak.

Billie Eilish: Happier Than Ever

Miután a semmiből előbukkanó, alig 17 éves Billie Eilish bemutatkozó albumán újrafogalmazta a popzenét, az elvárások az egekbe szöktek vele kapcsolatban. Szinte tapintható a nyomás ezen a második anyagon, de Billie-nek és bátyjának, Finneasnak jót tett a stressz. Míg korábban egy tinilány dilemmái jelentek meg a szövegekben, itt már egy öntudatos fiatal nő elemzi saját és a társadalom helyzetét. A lassú számok dominálnak, ezek gyakran egészen sötét tónusúak, a gyorsak pedig kissé szarkasztikusak. Az ének dzsesszesebb, és egyszerre vannak jelen benne elfojtott érzelmek és kitörni kész energiák. Mesterien vegyíti a klasszikus popzenei témákat olyan trendi megoldásokkal, mint például a hiperérzékeny mikrofonba suttogás, amelyet aztán felhangosít. De rendkívül népszerűek manapság a túlgerjesztett rockos kiállások és az autotune-nal elért, torzított ének is. Némelyik szám kísérete olyan, mintha a 90-es évek triphopalapjait lassították volna le, a basszusok búgnak, a szintetizátorhangok elnyúlnak. A gyorsabb ritmusú dalokban a dubstep dominál, illetve inkább annak paródiája, a megszokottnál kicsit több basszusvartyogással. Szóval Billie immár megkerülhetetlen dalszerző-előadó, és az előttünk álló évtized róla fog szólni.

Olivia Rodrigo – Sour

Bizony, meg kell hajolnunk még egy tinisztár nagysága előtt, mert összehozott egy tökéletes popalbumot, amelyen semmibe sem tudunk belekötni. Olivia Rodrigo 2021 januárjában robbant be a slágerlistákra a Driver’s License című tökéletes balladával, és egész évben tartotta ezt a szintet. A Sour tele van slágerekkel, és ha tényleg ő írta mindet, akkor ő a popzene jövője, mert amellett, hogy ismeri az összes trükköt, a szívét is kiönti, érzelmi hurrikánt gerjesztve. Miközben épp annyira dühös, hogy azért a bevásárlóközpontokban is szalonképes legyen (Good 4 U), és épp annyira laza, hogy azért komolyan vegyük (My Future). Le se tagadhatná, hogy Taylor Swift-rajongó, ami persze nem baj. Sokat tanult a Paramore-tól és a Hole-tól is, főleg az attitűdöt illetően. Nagysága nem is annyira az eredetiségben rejlik, hanem abban, hogy remek érzékkel sűríti össze és teszi magáévá mindazt, ami a mai könnyűzenében értékes és haladó.

Wolf Alice – Blue Weekend

Idén a Wolf Alice volt London legmenőbb zenekara, de talán mondhatjuk, hogy tavaly és tavalyelőtt is. Ez a harmadik albumuk, a másodikért 2018-ban Mercury-díjat kaptak. Az indie-rock stílusba sorolják őket, de inkább az egyéb hatások miatt érdekes, amit csinálnak. Például ügyesen továbbfejlesztették a nyolcvanas évek noise rockját és a kilencvenes évek grunge stílusát. Az új anyag finomabb, cizelláltabb, kevésbé karcos-harcos, a gitáros-énekesnő Ellie Rowsell kevesebbet ordít és többet szomorkodik. A gitárközpontúság is enyhült, jóval több a zongora, itt-ott bekúszik némi elektronika, a dallamok pedig rafináltabbak. Az indie-rock elemekből furcsa akkordmenetek és hömpölygő refrének burjánzanak ki. Sőt, mintha némi Pink Floydot, Blurt és Beatlest is hallgattak volna ezek négyen a lockdown alatt. Egyébként két éve készülnek a trencséni Pohoda Fesztiválra, és ha minden jól megy, jövő nyáron végre Szlovákia földjére lépnek.

King Gizzard & The Lizard Wizard: L.W.

Ausztrália legalább tíz éve a pszichedelikus rockzene új fellegvárának számít, főleg a pont tíz éve alakult King Gizzard & The Lizard Wizardnak köszönhetően. Ez a zenekar elképesztő ütemben munkálkodik, igazi sztahanovisták – volt olyan év, amikor öt albumuk jelent meg – és mind remek lett. Folyamatosan újítanak, anélkül, hogy ismételnék magukat, próbálgatják a zenei stílusokat, a szörfös garázszenétől a progresszív rockon és a folk-popon át egészen a dzsesszes hangzásokig, és az olyan bizarr projektekkel sem sültek fel, mint amikor kitalálták, hogy trash metal albumot csinálnak, csak úgy, a buli kedvéért. Ez az idei (2012 óta már a tizenhetedik) korong is bőven tartogat meglepetéseket: keleties és balkáni témák bukkannak fel rajta, ami eddig nem igazán volt jellemző az angolszász rockzenére. Lefogadom, hogy a következő években sokan fogják utánozni őket, már csak emiatt is érdemes meghallgatni ezt a lemezt, amely egyszerre igényes és szórakoztató.

Altin Gün – Yol

Ez egy amszterdami székhelyű csapat, amelyet egy kalandvágyó holland basszusgitáros, Jasper Verhulst alapított, miután Isztambulban megfertőződött a török zenével, illetve annak modernizált formájával, amely a hetvenes években dívott. Ezt a kultúrkincset bátran vegyítette korunk zenei hatásaival, némi funkkal, poppal, szintetizátorral, markáns gitárokkal. A kísérletezéshez a Facebookon verbuvált magának Hollandiában élő török és indonéz társakat, köztük a csodálatos hangú énekesnőt, Merve Dasdemirt. A tagok közül egyébként egyedül ő született Törökországban. Az Altin Gül (Arany nap) második lemeze tavaly egészen a Grammy-díj-jelölésig vitte a világzenei kategóriában, minden különösebb reklámkampány nélkül. Ezen a harmadik albumon pedig bebizonyították, hogy a könnyűzenében igenis vannak még kiaknázatlan területek, hogy lehet vegyíteni a tradicionálisat a modernnel, és ez nem egymás kárára, hanem egymás épülésére válik. Itt már a saját számok dominálnak a régi török slágerek sajátos feldolgozásai helyett, és a hangszerelés is merészebb. Egyszerre érezhetjük magunkat egy hippifesztiválon, egy török bazárban és egy külvárosi diszkóban.

Crowded House – Dreamers Are Waiting

Neil és Tim Finn az új-zélandiak Gibb fivérei, Lennon/McCartney-ja, szóval nemzeti kincsek. A Crowded House a nyolcvanas években lett világhírű, aztán csendesebb időszak jött, és sokáig úgy tűnt, 2010-es lemezük volt az utolsó. Neil Finn később azzal lepte meg rajongóit, hogy a Fleetwood Mac tagjaként többször végigturnézta Amerikát. A Covid-év viszont belőle is kihozta a nosztalgiát. Új életet lehelt egykori bandájába, amelybe két fiát is bevette: Liam gitározik, Elroy dobol. Már a tavalyi online zenélgetéseik is ígéreteseknek tűntek, de akkor csak a régi dalokat hallhattuk tőlük. Az idei album viszont tele friss zenei ötletekkel, olyan, mintha egy tehetséges fiatal banda akarná megváltani a világot. A 63 éves Neil Finn bebizonyította, hogy dalszerzőként ma is ott a helye a legjobbak között. A melódiák az elegáns, pop-rockos Crowded House-t, illetve Finn későbbi, egy szál gitáros periódusát idézik, a hangszerelés merész és kísérletező. Azok is elégedettek lehetnek, akiket zavart a 2010-es Intriguer album túldíszítettsége és hangszerarzenálja. Itt öt ember zenél egy szobában, legalábbis ilyen érzést generál bennünk a lemez. Lám, mennyire hasznos tud lenni az összezártság!