Válaszféle egy költői kérdésre

Pogány imádság, 1965 és Arcképünk tükörben, 1986 – két igen karcsú kötet, s mégis egy egész életmű. A költő kilenc éve halott, de csak most jelentek meg összes versei egy kötetben. A kötethez Tőzsér Árpád írt utószót, amelyben felteszi a költői kérdést: vajon mi ragadhatta meg azokat a Budapesten élő felvidéki fiatalokat, akik ennyire ragaszkodtak a Kulcsár-életmű kiadásához.

Engedjék meg, hogy mint érintett, röviden próbáljak válaszolni a kérdésre.

Ugyan van-e fiatal, aki kamaszkorában ne próbálkozna meg a költészettel? Kulcsár Tibor vállalta fel az Új Ifjúság Új Hajtások rovatában, hogy pátyolgatja a pályakezdő vagy csupán kedvtelésből írogató fiatalokat. Évtizedekig becsületesen válaszolt minden egyes levélre, s méltatta vagy bírálta a legkülönbözőbb színvonalú zsengéket, de soha, a legvégsőbb esetben sem tanácsolt el senkit erről a pályáról. ĺgy ismertem meg őt én is, először csak a rovaton keresztül, majd személyesen. Ez a kapcsolat aztán sajnálatosan korán megszakadt, hiszen Kulcsár Tibor fiatalon, alig betöltvén az ötvenet, távozott közülünk.

Tőzsér Árpád Kulcsár verseit elemezve Kosztolányival állítja párhuzamba, én inkább a Nyugat két másik jelentős költőjét említeném, Juhász Gyulát és Tóth Árpádot.

Talán nem véletlen, hogy első, hetilapban megjelent versét (hol másutt is jelent volna meg még 1956-ban, mint az Új Ifjúságban) Juhász Gyula emlékére írta. Kár, hogy ez a költemény kimaradt ebből a most megjelent kötetből.

1958-ban a híres Szlovákiai magyar költők antológiájában szerepel. Nagyon keveset publikál, s élete végéig hű marad a Parainesis című versében megfogalmazott ars poeticájához: „Várj, amíg benned a szó megérik. / Áss le érte / a mélyre, / áss le / egészen a gyökérig. / A gyökereket / vigyázva ápold, / el ne tépjed, / belőlük élsz, míg benned élnek.”

Mindössze két kötete jelent meg, a műfordítást – neves szlovák, cseh, orosz költők tolmácsolását – fontosabbnak tartotta, s nagy kár, hogy bár az eredeti kötettervben szerepeltek, a végső változatból kimaradtak a legjobb műfordítások, amelyek azokat a bizonyos hídpilléreket erősítették. Gondolok itt Ľubomír Feldek, Daniel Hevier, Štefan Žáry, Valentín Beniak, Ján Smrek, Jaroslav Seifert verseire. Talán nem lenne hiábavaló ezeket is összegyűjteni.

ĺrás helyett tanít, vezeti hosszú-hosszú évekig az Ifjú Sziveket, megalapítja a legendás Forrás diákszínpadot, s igen sokat köszönhet neki a Jókai Napok.

Első versei, akárcsak a későbbiek, ugyanannak a nosztalgikus, viszszapillantó, az élet apró-cseprő dolgait megfigyelő költőnek a visszajelzéseit tükrözik. Mindössze a hajdan volt diákszerelmek, vándorszínházi emlékek helyét veszi át az elmúlás egyre gyötrőbb, egyre időszerűbb állapota. Első kritikusai még az ügyes tájleírót dicsérik benne, de ez a szolid, „áprilylajosi” tisztaságú ember már abban a korban is inkább Cervantes tollára való volt, mint szlovákiai magyar kritikuséra. „Állok fehéren a dermedt télben. / Felettem a fagyos határban / varjak szállnak, vén fák kopáran, / magányosan birkóznak a széllel.” (Fehéren a télben) – csak egy példa ebből a csendes, meditáló, az élet nagy kérdéseit is megkarcoló költészetből.

Amikor tudomást vesz súlyos betegségéről, a versei is teljesen elkomorulnak, csak tisztánlátása marad a régi. „Az már iszonyú terhet vállal / ki szembenézett a halállal / s elkerülte mégis a végzet / annak már ráadás az élet.” (Szembenézve)

A remény mégis, az utolsó pillanatig él. Ekkor írja a Között című versét is, amelynél pontosabb megfogalmazását a kisebbségi sorsnak kevesen adták. „mint sorsűzött hajótörött / ki sziklafalnak ütközött / lebegek ég és föld között / Csallóköz és Bodrogköz között / a Tátra és a Duna között / Aš Prága Ágcsernyő között / nekem szülőhazám ez a föld / én itt nem lehetek üldözött / népek és nemzetek között / országok államok között / határok s határtalanság között.”

Halála után Félelmek és hitek között címmel emlékeztünk Budapesten a Rátkai klubban a költőre (ezt a műsort szeretnénk az ősszel Pozsonyban megismételni), pedagógusdíjat neveztünk el róla, s végre, hosszas küszködés után, ha némileg megcsonkítva is, sikerült kiadni ezt a karcsú kis kötetet.

Pogány imádság, Rapszódia, Parainesis, Szerelmes ének teljességért, Zsoltár Zsuzsannának, A szó, Vers holtakról és élőkről, Siratóének férfihangra, Arcképünk tükörben, Tervezett óda nemzedékemhez, Örökség, Között – csupa-csupa antológiavers.

Ma „még” nincs keletje Juhász Gyula, Tóth Árpád, Áprily Lajos költészetének, mert igen gyötrelmes és göröngyös az út lélektől lélekig, holott „ideje neked is megkeresned / lélektől lélekig az utat, / a szívekhez vezető ösvényt, / oldjon föl éltető tüzénél / a megtartó, teremtő közösség.” (Rapszódia) Valószínűleg csak ezek a távlatok léteznek, ha még emberben, kultúrában és szeretetben gondolkodunk.

(Kulcsár Tibor: Arc tükörben, Madách Posonium, 2002)