Vadkerty Katalin nyolcvanéves

Somogyi Tibor felvételeTöbb éves fáradhatatlan kutatásainak eredményeit fokozatosan adta közre, majd a Kalligram Kiadó gondozásában egy kötetben is napvilágot láttak A kitelepítéstől a reszlovakizációig 1945–1948. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről címmel. Vadkerty Katalin könyve a háború utáni jogfosztottság éveinek egyik megkerülhetetlen, fontos dokumentuma. S talán történészi pályája különlegességének, kuriózumának tekinthető az, hogy legfontosabb témájával csupán nyugdíjba vonulása után kezdett foglalkozni. A tevékenyen, munkával töltött évtizedek után – 1960-tól 1987-es nyugdíjazásáig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársaként dolgozott – nyug?díjasként nem a pihenést választotta, hanem éppen ellenkezőleg: Vadkerty Katalin akkor vágott bele legnagyobb munkájába, hiszen ekkor, a rendszerváltás után nyíltak meg a levéltárak, s váltak hozzáférhetővé az 1945 utáni deportálásokat, kitelepítéseket, vagyonelkobzásokat dokumentáló hivatalos iratok. Arról, hogyan és mikor vágott bele nagyszabású kutatásaiba, így vallott az Új Szónak adott, öt évvel ezelőtti interjújában, melyet Vojtek Katalin készített vele: „Már nyugdíjasként, magyarországi kollégák felkérésére elkezdtem kutatni a masaryki Csehszlovákia földreformját. Annak is megvolt a maga német- és magyarellenes éle; elsősorban az arisztokrácia és a nagybirtokosság, másodsorban a magyar parasztság ellen irányult. A magyar paraszt a húszas évek végéig nem tudott földhöz jutni, mert volt egy olyan rendelet, amely kimondta, hogy csak a szláv nemzetiségűek kaphatnak földet. Már szép eredményeket értem el, megírtam az első tanulmányomat, készítettem a másikat, a tudatos betelepítést, a kolonizációs terveket kezdtem kutatni, amikor egyszer – 1991 őszén – csengett a telefon, fiatal barátaim hívtak, azt akarták megtudni, mennyi földet koboztak el a magyaroktól. Hát, mondom, nem tudom, de itt állok, rajtam a kabát, megyek a levéltárba. És azóta is folyton ott vagyok.” És, tegyük hozzá, a jogfosztottság éveivel foglalkozó kutatásainak eredményeit ettől kezdve folyamatosan publikálta: 1993-ban A reszlovakizáció, 1996-ban A deportálások, 1999-ben A belső kitelepítések és a lakosságcsere látott napvilágot, majd 2001-ben és 2007-ben mindez egy kötetben, a már említett trilógiaként. A trilógiát 2002-ben szlovák fordításban is megjelentette a Kalligram Kiadó, s a következő évben ez a könyv kapta a legrangosabbnak számító szlovák irodalmi díjat, a Dominik Tatarka-díjat. Természetesen nem ez az egyetlen elismerés, amely Vadkerty Katalin történészi munkásságát fémjelzi. 1996-ban Fábry-díjjal, 2000-ben Jedlik Ányos-díjjal, 2001-ben a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével, 2003-ban Bethlen-díjjal tüntették ki.

A történetírás nem egyszerű tudomány. Erre világítanak rá az utóbbi időszakban megjelenő történelemelméleti munkák, amelyek a történetírás mikéntjeivel foglalkoznak, például azzal, mennyire lehetséges hiteles, autentikus történelmet írni. Abban az értelemben, hogy minden történeti munka végeredményben csak azt képes visszaadni, hogyan látunk egy adott korból egy másik, már elmúlt korszakot. Nem beszélve arról, hogy a határok olykor „elcsúsznak”, s egy-egy történeti munkaként prezentált mű közelebb áll az irodalomhoz, mint a tudományhoz. Vadkerty Katalin történészként mindig ügyelt arra, hogy ne legendákkal, mítoszokkal operáljon, hogy amit leír, hiteles, kikezdhetetlen legyen. Ez vezette annak idején a gazdaságtörténethez is, amellyel harminc éven keresztül foglalkozott, s amelyben a számok, adatok ugyancsak fontos szerepet játszanak. Ahol a kétszer kettő soha nem lehet hat. A szlovákiai magyarság történelmének 1945 és 1948 közötti szomorú fejezeteinek közreadásakor hasonló módszert választott: kerülte az érzelmi megnyilvánulásokat. A szikár, száraz adatokat, a hivatalos dokumentumokat állította előtérbe, amelyek minden szónál ékesebben beszéltek – a számok, dokumentumok mögött emberek tízezreinek tragédiája elevenedett meg, akiknek legfőbb bűnükként magyar nemzetiségüket rótták fel.

A világhírű Pető Intézet megalapítójának, dr. Pető Andrásnak a szavait idézték a jó múltkor egy róla készült dokumentumfilmben: a zseniális professzor azt mondta, soha nem akart mozgássérült gyerekekkel dolgozni, de bárhogy próbált is más irányba indulni az életében, valahogy mindig beleütközött ebbe a problémába, s végül megértette – ez az a feladat, amely hívja őt. A hivatása elől nem térhet ki az ember. Természetesen nem pontos a párhuzam, hiszen Vadkerty Katalin nem próbált kitérni, megfutamodni a feladat elől, amelyet neki szabott az élet – ugyanúgy azonban, mint az elhivatott emberek mindegyike, csalhatatlanul és érzékenyen meghallotta a hívó szót, a „hívatást”, s egy percig sem habozott, hogy tehetségéhez és tudásához méltón betöltse.