Úti okmányok a Monarchia korától

(A szerző felvételeA legrégebbi kiállított útlevél 1905-ből származik, és I. Ferenc József Őfőméltósága nevében adták ki. Az 1847-ben és 1850-ben datált magyar Nemesi utazóleveleken kívül a gazdag kollekció valamennyi darabja eredeti, s úgy rendszerezték a tárlókban (magyar és szlovák nyelvű feliratozással), hogy az egykori tulajdonosok személyi holmija egy-egy adott korszak „történelmi leckéjét” is felvillantja. Az európai úti okmányok mellett ott vannak az amerikai és az ázsiai kontinens néhány országának, valamint Ausztráliának régi és új útlevelei is.

A megnyitón több mint százötvenen jelentek meg, ezért az ünnepi aktus a múzeum udvarán zajlott. A gyűjtemény tulajdonosának lényegre törő ismertetője után a budapesti Várady Judit méltatta az értékes kollekciót, amely már több magyarországi múzeum érdeklődését is felkeltette. A párkányi Lenk János huszonhárom évig dolgozott útlevélkezelőként, s alig másfél éve vonult nyugalomba. „Azok közé tartozom, akiknek a szakmája egyúttal a hobbija is – mondta. – Már egészen fiatalon foglalkoztatott a történelem során folyamatosan változó birtok- illetve országhatárok kérdése. Amihez – mivel az emberek mindig is utaztak, a határokat viszont őrizték – szorosan kapcsolódik az átjárhatóság témaköre. Ezért lettem útlevélkezelő, és kezdtem el gyűjteni később az úti okmányokat.” Megjegyzésemre, hogy bennünket, utasokat az elmúlt évtizedekben valahogy nem igazán töltöttek el örömmel sem a határok, sem az ilyen-olyan hivatalos (politikai hátterű) indokkal megnehezített átkelések, Lenk úr egész komolyan azt válaszolta, hogy ő rengeteg határon átutazott már, és soha semmilyen problémája vagy kellemetlen érzése nem volt. Lehet, hogy valóban nézőpont kérdése? A kiállítás látogatottsága mindenesetre meggyőzött arról, hogy két-három évvel a schengeni térséghez való csatlakozás és a biometrikus azonosítókkal ellátott útlevelek bevezetése előtt az embereket valóban érdeklik az elmúlt század határátlépéshez szükséges okmányai.

Lenk János az elmúlt években háromszáz különféle úti okmányra tett szert. Természetesen valamennyi érvénytelenített (így hát nem érdemes kísértésbe esni a „friss” USA útlevél és vízum láttán sem). A gyűjtő elmondta, hogy a közhiedelemmel ellentétben viszonylag könnyű hozzájutni egy-egy használaton kívüli útlevélhez. „Budapestre és Pozsonyba járok a bizományi áruházakba és a régiségkereskedőkhöz, de nagyon sok ismerősöm és barátom is felajánlotta elhunyt nagy- és dédszülei okmányait. Emellett jó kapcsolatokat alakítottam ki a cseh, magyar, német és osztrák útlevélgyűjtőkkel is.”

Igen ám, de a gyűjteményben az elmúlt száz esztendő teljes hazai és magyarországi útiokmánykészlete mellett megtalálható a fasiszta Német Birodalom katonakönyve, a Cseh-Morva Protekturátus személyi igazolványa, NDK-s és NSZK-s útlevelek, szovjet útlevél és magánszemélynek szóló meghívólevelek, diplomata úti okmányok, izraeli és kanadai útlevelek, brit „hontalan útlevél”, olasz és liechtensteini személyi igazolvány, évente frissítésre szoruló török útlevél, számos ország ideiglenes tartózkodást igazoló okmánya, valamint egy szolgálati útlevél a Kínai Népköztársaságból. Ez utóbbit aligha bizományi áruházból szerezte Lenk úr. „Nem, nem – nevetett –, ezt magától a tulajdonostól kaptam. Úgy esett a dolog, hogy a magyar kollégák bekísérték őt vizsgálatra, mert határátlépéskor két szolgálati útlevele is volt, csakhogy mindkettőben más születési dátum szerepelt. Végül sikerült kideríteni, hogy minden rendben, a régi útlevélben azért harminc nappal korábbi a dátum, mert a kínaiak akkor még nem európai kalendáriumot használtak. A kínai úriember ott előttünk szét akarta tépni a régi útlevelét, mire én szóltam neki, hogy inkább adja oda a gyűjteményembe.”

A szenvedélyes útlevélgyűjtőnek több ehhez hasonló története is van. A kis Liechtensteini Hercegség új útlevelét egyenesen őfelsége kormányának külügyi biztosa küldte el számára, mivel Lenk úr észrevette, hogy a belső oldalon található Európa-térképre elfelejtették bejelölni az akkor már hét éve különvált Szlovákia és Csehország közötti határt. (Az útlevél mellett a Liechtensteini Hercegség kormányának bocsánatkérő levelét is kiállították.) Nekem két külön kedvencem is akadt a kiállításon: az egyik a magyar „Családi útlevél” férj és feleség fényképével. A férj utazhatott az útlevéllel egyedül is, de a feleség csakis párja társaságában. És 1930-ban adták ki! A másik a csehszlovák „Ideiglenes határszéli útiigazolvány mezsgyebirtokosok részére”, 1947-ből. Ennek birtokában a Magyarországon földdel rendelkező, de Csehszlovákiában rekedt gazda járhatott át a birtokára. Valami hasonló készül most a szlovák–ukrán határ mentén, a kettészakított Kis- és Nagyszelmencen. Hiába, a történelem csak ismételgeti önmagát.