Üti a parasztot, viszi a nőt

Ardonjak és Frankics (Benkő Géza és Ollé Erik) Dömötör Ede felvételeItt van mindjárt Ankica Toplak, Ardonjak nagybirtokos felesége, aki egy lotyó műveltségével és bájával manipulálja a férfiakat, hogy kerítsen valakit, aki megszabadítja férjétől. Az önmagát nagyúri dámának – s Ardonjak mellett jobb sorsra érdemes áldozatnak – vélő Ankica minden nyafkasága acélkeménységet takar. Pontos női ösztönnel méri fel s használja ki a többiek gyengeségeit, vágyait, s ha a helyzet úgy hozza, maga ragadja kezébe a kést. Mellette még a kifejezetten maszkulin, vérbő vidéki tahó Ardonjak is védtelennek tűnik. Ankica ösztönös tehetséggel mozgatja Mozsboltot, a szerelmes földmérőt, a zavaros baloldali eszmékbe kapaszkodó paraszt Zeljicset, akinek mindent jelentő kis földjére Ardonjak tette rá a kezét, Zsazsics csendőrtizedest és Frankics titkárt, akik Ankica szolgálóját, Tonkát, s nem utolsósorban annak hozományát tudnák szívesen a magukénak. A született ragadozó Ankicának, akit a sorsa arra kényszerít(ene), hogy a „gyenge nőt” alakítva a férfiakra bízza magát, a címszereplő a méltó ellenpárja. Galócza, aki az amerikai gengszterfilmek modorában adja elő környezetének a vidék rettegett haramiavezérének a szerepét, összetett figura: amikor úgy éreznénk, tulajdonképpen egy szerencsétlen, vaksi, kétbalkezes álmodozóval van dolgunk, kiderül, hogy azért otthon van az őt körülvevő rothadt világban. Éppúgy, mint a deus ex machinaként meg-megjelenő Gillotinics-Gile csendőrkapitány, aki végkifejletként a hatalom minden cinizmusával üt(tet)i a parasztot és viszi a nőt.

A sikerült szereposztás reményén túl további érvek is szólhattak a Galócza színpadra állítása mellett a komáromi Jókai Színházban. Kušan darabjának sztorija szerint valamikor a huszas években, Szlavóniában járunk – néhány évvel egy a határokat, politikai konstellációkat alapjaiban átíró történelmi fordulópont után. Olyan helyen és olyan időben, amikor a zavarosban halászva egyeseknek könnyen sikerül hatalmas vagyonokhoz jutniuk. Olyan helyen és olyan időben, amikor a győztesek névsorát az dönti el, ki kivel kártyázik, ki kivel vadászik, ki kinek tesz kisebb-nagyobb szivességeket. Olyan helyen és olyan időben, amikor a hatalom képviselőinek, az üzleti élet jeleseinek az arcéle összemosódik a verőlegények és bérgyilkosok képével. Talán kicsit ismerős.

Mindehhez hozzátartozik az is, hogy a Galócza – melyet Kušan saját bevallása szerint egy ismeretlen angol szerző tragédiájából gyúrt át népszínművé – a maga délszláv temperamentumával valószínűsíthetően kelendő termék. Kusturica filmjeinek, Goran Bregovic, Boban Markovic vagy a No Smoking Orchestra zenéinek hála – hogy csak az elmúlt évek legnagyobb sikereit említsük – egyszerűen itt van körülöttünk egyfajta Balkán-reneszánsz. Legyen szó mozgóképről vagy hangról, a Balkán az elementáris ösztönök és indulatok, a féktelen lendület földjeként definiálódik, amely egyszerre mutat fel szinte atavisztikus, őstermészeti jelenségeket a legmodernebb vívmányokkal. A Balkán az a hely, ahol a lét tragikumát egy kicsit mindig átszövi a mindennapok komikuma, a komédia pedig könnyen torkollik tragédiába.

Telihay Péter, a komáromi Jókai Színház újdonász művészeti vezetője s a darab rendezője erre a kettősségre, valamint a pergős balkáni őrületre igyekezett alapozni az előadást. A jelenetsorokat lendületes délszláv zenével indítja, s a színészeknek is erős tempót diktál. Mindehhez jönnek még az expresszív-naturalista képek: az előadás elején Tonka takarít sebesen, majd jön Ankica a kedvenc ölebként dédelgetett tyúkkal, s Ardonjak gazda, aki a baromfivágás után véres kötényben vágja fel a zongorára tollas-selymes hitvesét egy gyors menet erejéig... Telihay, akit eddigi munkái, például a tavaly ugyancsak Komáromban rendezett Tartuffe alapján szinte mechanikus pontossággal, hideg fejjel tervező alkotónak vélnénk (ami nem jelenti azt, hogy az előadásai okvetlenül érzelemmentesen hűvösek lennének, csak éppen nem a legkézenfekvőbb módon bontja ki az érzelmi-hangulati jelentéseket), ezúttal az irányítása alatt dolgozó művészek koncertjére bízta az előadást. Fél sikerrel.

Maga a szereposztás, a komáromi társulat lehetőségeiből kiindulva, telitalálat. Mokos Attila Galócza szerepében érzékenyen egyszerre több- és egyarcú figura, Bandor Éva Ankicája pontos élekkel megrajzolt alak, Benkő Géza pedig az utóbbi pár évben sikerrel dolgozta bele magát az Ardonjak-féle szerepkörbe. Mozsboltot, a szerelmes földmérőt Lucskay Róbert, Tonkát, a vágy cseppet sem titokzatos tárgya cselédlányt Vincze Emőke, Frankicsot, Ardonjak titkárát Ollé Erik m. v., Zeljicset, a parasztot Tóth Attila, Zsazsics csendőrtizedest Tóth Tibor m. v., Gillotinics-Gile csendőrkapitányt Bernáth Tamás alakítja. Fentebb színészi koncertet emlegettünk: a rendező biztos kézzel teremt jól kiaknázható szituációkat valamennyi szereplője számára, amelyekben gyakorlatilag azonos súlylyal képviselhetik saját szólamukat. A kérdés a továbbiakban egyebek között az, hogy a helyenként szinte bohózatba illő (s olykor azért meglehetősen olcsó gegekre kihegyezett) helyzetekben szabadjára engedett színészek képesek-e megőrizni némi mértéktartást. Búvópatakként az előadás végéig ott van bennünk a várakozás, mely szerint Telihay valamiféle stílusparódiával kísérletezik, ugyanis a figurák újra és újra mintha csak saját karikatúrájukat játszanák. Aztán elvetjük a lehetőséget, hiszen ez a poén végül is nincs leütve. Kérdéses az is, hogy egy maximális mértékben a játékra, illetve a játék lendületére építő előadásból – melyben éppen ezáltal természetesen keveredhet reális és szürreális, groteszk komédia és tragédia – mi marad, ha érezhetően veszít a tempójából. (Mondjuk előfordulhat, hogy hirtelen úgy érezzül, azért hiányzik az előadásból plusz egy szempár, vélhetően a dramaturgé, aki minden eshetőségre készen belekódolhatta volna a produkcióba azokat az összefüggéseket, amelyek mentén, ha már a szökőár nem ragadja magával a nézőt, legalább az agya tovább viszi. Mivel az előadás plakátján a dramaturg neve külön nem szerepel, feltételezem, a rendezőre hárult volna ez a feladat.) A komáromi bemutatón például előáll az a paradox helyzet, hogy az amúgy hosszadalmas színpadátrendezések (a díszletet és a jelmezeket Gadus Erika m. v. tervezte) a zenei aláfestésnek köszönhetően dinamikusabbnak hatnak, mint az azt követő jelenetek. A Galócza című evős-ivós-szeretkezős-ölős kaotikus fergetegből így marad az evés, az ivás, a szeretkezés, az ölés, néhol a káosz, és legritkább esetben a magával ragadó fergeteg.