Ünnepelt vagy temetett a Jókai Színház?

A közönség tiszteletét és véleményét, valamint saját véleményemet kívánom az olvasó elé tárni, mivel ez az egymás ellen művileg gerjesztett harc, melynek háttere a pénz és a hatalom, kezd nagyon eldurvulni.

Ki haragszik itt kire? Senki senkire. Az idősebb kollégák rámutattak egypár alapvető, nagyon fontos hibára, ami persze sokaknak nem tetszett, ezért felhasználták a fiatalok munkakedvét, tehetségét, és egymásnak uszítottak minket. Nem vagyok senki ellensége. Az éremnek két oldala van, s meg kell hallgatni mindkét felet. Vannak dolgok, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez a színház nem Magyarország, se nem Budapest kihelyezett kísérleti színháza, s nem is egyesek kulturális fejlődésének továbbképzése. Ez a színház egy kis ország kisebbségének – talán öntelten hangzik – a „nemzetije”. Mi egy hónapban 25-28 előadást tartottunk, magunkat nem kímélve esőben, hóban, kánikulában autóbuszba ültünk, s elvittük a legkisebb faluba is a magyar szót, küldetésünknek tartva a szlovákiai magyar kultúra fenntartását. (Egyesek szerint ma erre már nincs szükség. (?)) Most egy hónapban 1-3, vagy 5 esti előadást tartanak. Művészeink besétálnak az általunk kiharcolt „cifra palotába”, a zuhanyozóval ellátott öltözőkbe, és keresik a színház új profilját. Pedig nem a profilját, hanem a közönségét kellene keresni. Mert míg nekünk zsúfolt házaink voltak, most már a bemutató előadásokon is lehet üres helyeket találni. Nekünk előírt előadásokat kellett játszanunk, megpróbáltuk hát alakításainkkal emlékezetessé tenni őket. Tiszteltük a közönséget, és ők is minket. Ma már el lehet játszani mindent, kísérletezni is lehet. Egy szezonban 5-6 bemutató van, legyen hát ebből kettő kísérleti. De nem lehet elfelejteni, hogy a mi közönségünk több rétegből tevődik össze, s nekünk kötelességünk mindenki ízlését kielégíteni. S ne hibáztassuk állandóan a közönséget – főleg, ha a székeken műveltebb nézők ülnek. A mi időnkben, ha felállt volna egy néző, és kimegy, nagyon szégyelltük volna magunkat. A Shakespeare-bemutatón körülbelül százan hagyták el a termet, nem írom le, milyen jelzőket mondva. Pedig színészeink mindent elkövettek, őket nem lehet hibáztatni.

Hol van hát a hiba? Évek óta nem láthattunk érzelmeket a színpadon: szerelmet, gyűlöletet, jót, rosszat. Csakhogy ez nem a színészek hibája, hanem a rendezőké. Mert jönnek ám a barátok, s jó drágán. Mivel van pénzünk (?), fizetünk, és ők rendezgetnek. Színházunkról, közönségünkről, kisebbségi létünkről semmit vagy csak nagyon keveset tudnak. A minap megállított egy néző, és a következőket mondta: „Aranka, ma, amikor drágult a kenyér, a tej, a gáz, ha én összespórolok 360 koronát, hogy legyen kultúra az életünkben, szeretnék jól szórakozni és valamit hazavinni, s nem trágárabbnál trágárabb szavakat hallgatni még a színházban is.” Mi, idősebbek másként éltük meg ezt az 50 évet, és más szemmel nézzük a hibákat. S ha ma történetesen rámutatunk erre vagy arra, nem biztos, hogy ez rosszindulatból fakad. Mert van, aki a piros színt kedveli, van, aki a kéket, de azért szín mind a kettő. De milyen emberek azok, akik nem tisztelik a hagyományokat? Még az őserdőben is összeül az öregek tanácsa, és a fiatalok meghallgatják őket. A színház pedig olyan, mint egy család, ahol vannak szülők, nagyszülők, példát kéne hát mutatni, nem pedig „lenyomni a süllyesztőbe” az idősebb kollégákat. (Még szép, hogy nem a falhoz, s meghúzni a ravaszt.) Az idő gyorsan múlik, kedves fiatalok, felettetek is. Legyetek türelemmel, és várjátok ki azt a kis időt, hisz csak páran vagyunk már. De addig legyetek szívesek, ha már minket nem, legalább a közönséget tiszteljétek. Nektek pedig lehetőségetek van tehetségetek fitogtatására az ún. „Kamaraszínházban” is. Mert ugye jó pár millióért befalaztattátok a körtermet. (Engedéllyel vagy engedély nélkül?) Egy év alatt egy előadás már volt is benne – 80 néző előtt. (Ebből több, mint 30 volt a szakma.) Ez a terem tátogva várja, hogy végre mutassa meg már valaki azt a fene nagy művészetet, amire az öregek már nem képesek. Milyen kár, hogy csak a milliók fogytak el. Ebben a teremben az én elképzelésem szerint kéthetenként koncerteket lehetett volna tartani, mert Komáromban sok a kiváló zenész, s ezt a kínálkozó lehetőséget jobban ki lehetett volna használni. De a „fekete terem” így csak vár, várja a két gyertyát, meg azt a halottat, hogy krematóriummá változtatva kihasználva legyen.

Ünnepelt az 50 éves Jókai Színház. Azaz egyesek jót mulattak. Azok pedig, akiknek ünnepelniük kellett volna, el sem jöttek (én sem), vagy nagyon szomorúak voltak. Ugyanis tisztességtelennek tartom, hogy még egyszer, talán utoljára nem adtak lehetőséget azoknak a művészeknek, akik fél életüket a színházra áldozták. Megérdemelték volna, hogy a közönség még egyszer láthassa őket, és tapsukkal köszönjék meg ezt a nagyon nehéz 50 évet.

Nem akarom emlegetni a múltat. De ne kívánja senki tőlem, hogy üljek a nézők közé, és tapsoljak a vendégművésznek, mert úgy érzem, ez az ünnep engem s kollégáimat illette volna meg. A vendég üljön a nézők közé, mi meg a színpadra, így lett volna tisztességes. Arról nem is beszélve, hogy ő ezért a vendégművésznek kijáró magasabb honoráriumot kapta, rajtunk meg csak a Jóisten segít, ha történetesen nem áll háttal, mint nekem.

Olvasom az egyik lapban: „Művészek nyílt levele...” Ejnye, ejnye, drága kollégáim. Ti, akik egymás után játsszátok a legszebb szerepeket, sőt, anyagilag sem utolsó sorban álltak, mi is a bajotok? Olvasom a másikban: „... mert a mi szakmánk nem a rég megszerzett érdemekből való profitálásról szól...”, „... az egyik az igényesség, a másik a szakmai tisztesség, a harmadik a szakmai alázat...” (Kíváncsi lennék, hogy az utóbbi időkben hozzánk látogatott „szakma” hány előadást látott tőlünk. Mert ha elnézem őket, ők még akkor hátul gombolós nadrágot viseltek.) „Szakmai alázat?” No most ugrott kétszázra a pulzusom! Hát hogy is van ez? Én egy egészséges, fiatal lány voltam. (Most is az vagyok, ép testben épp hogy élek.) A véletlennek köszönhetően erre a pályára kerültem. A körülmények miatt allergiás lettem a porra, az orromat ötször operálták, hét órakor még a műtőbe vittek, tíz órakor már a színpadon álltam. Huszonötször operáltak, tízszer altattak, volt olyan, hogy még a reflektor is rám esett, és eltörte az ujjam. Mivel nem voltam a színház alapító tagja, sosem jubiláltam. A „süllyesztőbe” 2688 koronával kerültem. Az egészségemet is feláldoztam – szakmai tisztességgel, alázattal.

Azt mondják, nekünk semmilyen igazgató nem jó. Hát ez nem így van. Mi csak évek óta keresünk egy embert, akinek nem csak ugródeszka ez a színház, vagy jó kereseti lehetőség (mert már tudjuk, hogy lehet anyagi javakhoz jutni). Aki egyéni céljait mellőzve elsődleges kötelességének a szlovákiai magyar kultúra megőrzését, fejlesztését és ápolását tartja, hogy e nehéz politikai körülmények között is sokáig virágozzon még a szlovákiai magyar profi színjátszás. Levelem a közönség tisztelete, de mondhatnám azt is, az utolsó szó jogán íródott.