Újságíró a rács mögött

Két könyvet írt a közelmúltban Havas Henrik. Mindkettő témája izgalmas, merész. Az egyik olyan nőkről szól, akik megunták férjük basáskodását, azt, hogy lépten-nyomon megcsalja őket vagy évek óta szeretőt tart, de elvárja, hogy otthon vacsorával várják, reggel kikészítsék ropogósra vasalt ingét, tiszta zokniját, a nagyvilág szemében ő a mintaapa. S ezek a megcsalt, megalázott nők társat kerestek maguknak.

A könyv ebben a hónapban került a boltokba. A másik interjúkötet alanyai börtönlakók.

Évekig elsősorban rádiós, illetve tévés személyiségként tartották számon. Korábban is jelentek meg könyvei, de az utóbbi időben egyre sűrűbben jeletkezik a könyvpiacon.

Legutóbbi köteteim témáját régóta dédelgetem. Még televíziós koromban, Hankiss Elemér elnöksége idején adtam be egy műsortervet börtöninterjúkról. Ez nem jött össze, mert Hankiss elment, és az új vezetésnek nem kellett a téma. Nem is volt könnyű megszervezni a könyvet. Magyarországon nagyon bizonytalan, hogy az újságírók milyen feltételek mellett mehetnek be a börtönbe és kérhetnek interjút. Most volt egy precedens értékű döntés. Ambrus Attila, a whiskys rabló beperelte a büntetésvégrehajtást, mert a Playboynak adott interjúját hat hónapig nem engedték közölni. Végre a bíróság kimondta, hogy az elítéltnek joga van interjút adni. Persze, itt is vannak feltételek, de a lényeg, hogy Dávid Ibolya igazságügy-miniszter engedélyezte az interjúkat. Magánemberként annyit mondott a telefonba, hogy ugye elküldöm megjelenés előtt a szöveget.

A társadalom általában egy kategóriába sorolja a törvényszegőket. Bűnözők – mondják a tolvajtól a rablógyilkosig azokra, akik börtönbe kerülnek. Holott mindegyik más miatt követett el bűncselekményt.

Négy csoportba osztottam a bűnözőket. Az elsőbe az élet ellen elkövetett bűncselekmények tetteseit soroltam, a másodikba a nőket. A nőknél számítottam a csecsemőgyilkos anyákra, de ők nem nyilatkoznak. Sőt, a börtönben rejtőzködnek. Különböző okok miatt nem vallják be, mit tettek. Általában kiderül, ki miért kerül be, de a csecsemőgyilkos anyák a legrejtőzködőbbek. A harmadik helyen az intellektuális bűnözők, a csalók, a sikkasztók, a negyedik helyen pedig a fiatalkorúak vannak.

Könyvében nem az erőszak dominál, az emberi sorsokra helyezi a hangsúlyt.

A társadalmi háttér, a bűncselekményhez vezető életút izgatott. Ebből a szempontból tökéletesen bejött, amire számítottam: az elmúlt húsz-harminc év Magyarországának tökéletes látleletét kaptam. Elsősorban a nevelőtisztektől kértük, mondják meg, kik azok az érdekes egyéniségek, akikkel érdemes beszélgetni, de megnéztük az ítéleteket is. Még az okozott gondot, hogy az illető vállalja-e a beszélgetést. Közben a Szatellit televíziótól is megkerestek, kérték, készítsek műsorokat. Újabb feladat várt ránk, felvenni a beszélgetéseket, és dokumentumfilmet készíteni belőlük. Akkor merült fel a következő probléma, vállalják-e az arcukkal. Úgy tűnik, nagyon jó a rábeszélőkészségem, mert első szóra szinte senki nem vállalta arccal, végül mindenki aláírta, hogy hozzájárul arccal, névvel.

A tévénézők egy része korábban megismerhette az első bűnözők életét, mint az olvasók. Gondolom, a legizgalmasabb sorsokkal kezdték a dokumentumfilm-sorozatot.

Az első tévés történet egy drogos fiúról szól, aki 19 évesen megölte a 18 éves szerelmét. A gyilkosság előtt négy nappal már nem aludt, csak kábítószerezett. Plasztikusan és szinte írói készségekkel és képességekkel megáldva mesélte el hihetetlenül megrázó történetét. A következő érdekes figura a balatoni milliomosfiú. Szülei máig nem tudják, ki is valójában. Minden héten kétszer jön az ügyvédje, ő a börtönből irányítja a vállalatbirodalmát. Huszonegynéhány évesen már vágóhídja, konzervgyára volt, ha azt hallotta, Floridában kiválóak a szélviszonyok, repülőre ült, és vitte a 25 ezer dolláros szörfjét. A balatoni aranyifjú megöli a feleségét, aki még él, amikor rágyújtja az autót. Ez a fiú Versace-pólót hord a börtönbeli posztókabát alatt, márkás sportcipőben jár, márkás órát hord, nem fogta fel igazából, mit tett. A beszélgetés végén azért elsírta magát.

Tudom, közhely, előítélet, de a férfiak többsége indulatosabb, mint a nők. Hamarabb odavágnak, vagy akár kést rántanak. Hogyan lesz egy nőből gyilkos?

A nők történetei elképesztők. Rettenetes végighallgatni, hogyan lesz egy nőből roncs; hogyan rabolják el a Hilton Szállodából a prostituáltat, hogyan törik el a lábát. Végül hogyan lesz gyilkos, hogyan öli meg az egyetemi oktató fiát, akiről a szülők mind a mai napig nem tudják, hogy drogos, és nem akarom fölsorolni, még milyen fiú volt.

Ha tíz–húsz évvel ezelőtt egy fiatal lopott, rabolt, betört, azt mondták, rossz társaságba keveredett. A kiskorúak javítóintézetbe, a fiatalkorúak börtönbe kerültek. Miért vezet egy mai fiatal útja a börtönbe?

A tököli fiatalkorúak börtönében jártam. Tökölről mindenkiben borzasztó kép él, az a fáma járja, hogy ott megerőszakolják a gyerekeket, napirenden van az erőszak. Kiderült, hogy erről nincs szó. Előfordulnak erőszakos cselekmények, de nem jellemző. A fiatalok ma is azt mondják, rossz társaságba keveredtek, de ami még jellemzőbb, nem volt egy felnőtt, akivel beszélgetni tudtak volna. Ott találkoztam a legelvetemültebb gyilkossal. A fiú 16 és fél évesen a társával megfojtott, majd a kocsijával együtt fölgyújtott egy gazdag vállalkozót. Ez a fiú a beszélgetés végén azt mondta, nem tudja, mi lesz, ha kiszabadul. Ötven-ötven százalékos az esélye, hogy jó útra tér vagy folytatja. Bármikor bárkit megölne. Tőle féltem.

Ehhez képest a sikkasztók vidám társaság lehetett.

Az intellektuális bűnözőkön az ember csak röhögni tud. Egy nagy magyar város önkormányzatának pénzügyi vezetője elmondta, semmiféle szabályzat nem volt arról, hogy a több millió forintot érő készpénzzel, értékpapirokkal, részvényekkel ki hogyan gazdálkodik. Ő nekiállt kölcsönözgetni, kinek húszmilliót, kinek száznegyvenet, kinek kétszázhatvanmilliót. Megkérdeztem, hogyan, azt válaszolta, hát ott volt. Senkinek sem hiányzott? Senkinek. Éveken keresztül játszotta a bankár szerepét. A polgármestert idegesítették a pénzügyek, a jegyző nem értett hozzá, ez a kedves ember pedig azt csinált, amit akart. Nagyon jól szórakozott rajta most is. Nem kapott sokat, négy vagy öt évet. Azt hiszem, ha szabadul, százmilliók várják őt valahol.

Egy-egy börtöninterjúból bizonyára fény derült az agresszivitás okára is.

Az egyik legfélelmetesebb gyilkosnak, aki két embert ölt meg, visszatérő gondolata volt a mama. A papa elvált, elköltözött otthonról, és jött egy új férfi, akit a fiú gyűlölni sem tudott igazán, mert rendes ember volt. Csak úgy érezte, hogy az ő helyét foglalja el. A mostohaapa normális volt, jól bánt a gyerekekkel is és a mamával is. Attól kezdve, hogy megjelent, a gyerek mégis megállás nélkül verekedett, mindenkibe belekötött, cséphadaróként végigverte az iskolát, mindenki rettegett tőle. Ez az agresszivitás végigkísérte az életén. Állandóan az anyja szeretetére vágyott. Az is jellemző, hogy akkor indult el a gyilkosság felé vezető úton, amikor végre talált egy nőt, aki szült neki egy gyereket, nem ivott, nem kábítószerezett, rendesen dolgozott, úgy tűnt, révbe ért. Már nem volt agresszív. És akkor a felesége a három hónapos gyerekkel ott hagyta. Az volt a szörnyű, hogy arra a férfira sem tudott haragudni, akihez a felesége költözött, mert rendes, jóravaló ember volt, akit ugyancsak nem lehetett megverni és megölni.

És kit ölt meg végül?

Egy homoszexuális férfit, aki „fölcsalta” a lakására munka ígéretével, és ott ajánlatot tett neki. Egy bronztárggyal szétverte a fejét. A második gyilkossága megint hihetetlen meglepő. Rablás miatt került börtönbe másfél évre, kijött, és egy borozóban véletlenül összefutott azzal a homoszexuálissal, akit később megölt. A történetet elmesélte az egyik legjobb gyerekkori barátjának, aki elmondta a barátnőjének, az pedig zsarolni kezdte a fiút. Először csak háromszázezer forintot kért, majd minden héten több százezret, és ezt csak lopásból, rablásból tudta a fiú előteremteni. Szólt a barátjának, hogy rossz vége lesz, beszéljen a barátnőjével, hagyja abba. Mind a ketten beszéltek a tizenkilenc éves kis fruskával, aki egy rendőr lánya egyébként, az éjszakai életben orgazdaként dolgozott egy diszkóban. A lopott rádiótelefontól kezdve mindent ő értékesített. És amikor a fiú egyszer nem fizetett, úgy megverette, hogy több hónapra kórházba került. Egy alkalommal megkérte a lányt, beszéljék meg, hogyan lehetne ennek az ügynek véget vetni. Fölmentek a lakására, veszekedtek, és a végén a fiú megfojtotta a zsaroló lányt. Tőle is nagyon féltem. Bevallotta, nem az a típus volt, aki abba tudta volna hagyni a verekedést, amikor a másik már a földön feküdt. Akkor lehúztak előtte egy függönyt, és addig ütött-vert, amíg le nem fogták.

A beszélgetés elején említette a dolgok társadalmi vetületét. Mennyi esély van arra, hogy a társadalom olyan irányban mozduljon el, hogy legalább bizonyos típusú bűnesetek megszűnjenek, vagy legalább csökkenjen a számuk, hogy az emberek másként gondolkodjanak vagy cselekedjenek.

Nem értünk még az út végére. Párizsban azt tapasztaltam, hogy a franciák iszonyúan félnek a nemzeti ünnepüktől, június 14-től. Hatalmas népünnepélyeket szerveznek, és ilyenkor a Párizs környéki gyűrűből jönnek a második generációs színesbőrű fiatalok, akiknek az apjuk szorgalmas munkás volt, dolgozott, majd munkanélküli lett a recesszió után. Ezeknek a gyerekeknek minimális esélyük van a továbbtanulásra vagy a munkára. Egész Párizs retteg tőlük. Magyarországnak is vannak olyan területei, ahol óriási mértékű a munkanélküliség, elsősorban Észak-Magyarországra jellemző, Ózd, Miskolc környékére, Békés megyére, de Pest megye is ebbe a körbe tartozik. A gyerekek már mintát sem látnak maguk előtt. Beszéltem egy cigány fiúval. Rettenetesen szégyelli magát a börtönben, rablásért ül. Nagyapja, nagyanyja nyugdíjas, ami azt jelenti, végigdolgoztak egy életet. Anyja a gyertyagyárból ment nyugdíjba, apja rokkantnyugdíjas. Minden felmenője dolgozott, ő már nem. Úgy szocializálódott, hogy már nem dolgoztak a szülei. Az ő korosztályukból senki sem dolgozik, nekik már nem gond kirabolni egy részeg embert. A saját nagybácsikáját is kirabolta. A szocializmusban óriási hazugság volt a teljes foglalkoztatás, ezt tudjuk. De azt mégis végig kellene gondolni, hogy a magyarországi cigányság számára ez jelentett munkahelyet, és a munkahelyhez tartozott egy öltöző, ehhez egy fürdő, megtanulták a higiéniát, valamiféle munkafegyelmet. Most Magyarországon felnőtt egy olyan roma nemzedék, amelyik már mindebből nem látott, nem kapott semmit. Nem hiszek abban, hogy eljön az az idő, amikor visszatérhetünk a régi gyönyörű állapotokhoz. Hogy Kádár elvtárs feltámad, és megint minden rendben lesz. Kádár elvtárs már nem fog föltámadni, nem lesz teljes foglalkoztatottság, lesz munkanélküliség, lesz bűnözés, lesz drog. Ezzel együtt kell élni, és meg kell próbálni szabályozni, korlátok közt tartani.