Új utakon egy ősrégi hangszerrel

Ne legyünk igazságtalanok: a hárfa már a 80-as évek elején megjelent a dzsesszben. Talán emlékeznek még Andreas Vollenweiderre, aki persze egészen más stílust képviselt, inkább a new age felé tendált. Perrudin viszont a hárfa eddig ismeretlen lehetőségeit villantja fel, amely az „okos kütyüknek” köszönhetően néha gitárhangzást idéz, máskor szintetizátort, egy kis loopolással pedig nagyzenekari hangzás is elérhető vele. 

Úgy tudom, ezt a speciális hárfát külön önnek készítették. 

Így van. Hatalmas szerencsém volt, hogy találtam egy hangszerkészítő mestert, aki megvalósította az álmomat. Klasszikus hárfán tanultam zenélni, és nemcsak a műfaji behatároltság zavart, hanem a hangszer felépítése, illetve a dupla húrozás is. Már tinédzserkoromban tervezgettem papíron egy kézhez álló hangszert, amelyhez hozzá lehet kötni egy looppedált, megtriplázva a hangképzés lehetőségeit. Az elektronika sokak szerint átok a dzsesszben, szerintem viszont egyértelműen áldás. Ez a hárfa egyébként nem az én találmányom, ősi alapokon nyugszik. Alaposan tanulmányoztam a hangszer fejlődését, átalakulásait a századok során, és azt a típust fejlesztettem tovább, amelyik a legjobban tetszett közülük. Aztán amikor megérkeztem az említett hárfakészítőhöz, már kész volt egy hasonló hangszer egy másik zenész számára. Úgy látszik, egy időben többen is hasonlóan gondolkodtunk. A hozzá kapcsolható elektronikai rendszer viszont saját fejlesztés. 

Két albuma jelent meg eddig, de a koncertnaptára másfél évre előre tele van, és máris körbeutazta a világot. Vajon a szerzeményeinek köszönhető mindez, vagy a látványnak és a hangzásnak, amit nyújt a színpadon? 

Jogos a kérdés, sokszor érzem azt, hogy cirkuszi produkcióként kezelik azt, amit csinálok. Ilyenkor elhatározom, hogy csak azért is eljutok a lelkükig. Mivel többnyire egyedül vagyok a színpadon, megengedhetem magamnak a váratlan ritmusváltásokat, a csendeket, vagy akár a szándékosan minimalistább megközelítést. A hangszer adottságai, a technikai tudás, a kreativitás és az emberek kollektív tudatában a zenéről élő képzetek, illetve a velük szemben megvalósított, ha úgy tetszik, meghökkentő megoldások együttese adja az élményt. Ez eléggé akadémikusan hangzik, a lényeg, hogy szakítani szeretnék a dzsesszben jelen lévő, belénk épült klisékkel, hogy tágítsam a hallgatók képzeletét. 

És az irodalmi műveltségüket. 

Igen, akár azt is. 

Kevés zenész mer hozzányúlni William Blake, W. B. Yeats, James Joyce vagy Oscar Wilde verseihez. 

Számomra mindig is fontos volt, hogy a dalaim szóljanak valamiről, és hogy minél többen megértsék a szövegeket. Erre az angol nyelv a legalkalmasabb, én viszont, bár éltem New Yorkban, nem érzem magam elég jó szövegírónak, még franciául sem mindig könnyű szavakba önteni az érzéseimet. Ezért segítséget kértem nálam profibbaktól. Világ életemben irodalomkedvelő voltam, és gyakran éreztem úgy, hogy valamit helyettem írtak meg mások. Hogy egy-egy vers személyesen nekem, illetve rólam szól. Ezekből válogattam az első lemezemre. 

Versolvasás közben már hallja is a zenét? 

Nem, sajnos ez bonyolultabb folyamat, sok tépelődéssel, kísérletezéssel, átírással jár egy-egy dal születése, annak ellenére, hogy azonnal érzékelem a versek zeneiségét. Egy kicsit irigylem is azokat, akik csettintésre képesek megírni egy dalt. Adsz nekik egy szöveget, és már dúdolják is rá a melódiát, aztán egy hangot sem javítanak rajta, mert úgy jó, ahogy van. Én viszont alaposan megélem a „terhességet”. Ami egyébként nagyon izgalmas, érdekes folyamat, hiszen minél többet foglalkozom valamivel, annál jobban hozzám nő, a részemmé válik, engem személyesít meg, anélkül, hogy túl privát vagy intim lenne a végeredmény. Mert ugyebár ott vannak a dallammenetek, a struktúrák, és mindaz, amit eddigi életem során magamba szívtam, ami hatott rám, akár tudat alatt is. Olyan ez, mint főzni valamit a hűtőben talált alapanyagokból, vagy képet festeni már meglévő festékekkel, amelyeket persze nem muszáj egy az egyben használni, új árnyalatokat is ki lehet keverni belőlük. Számomra az a legizgalmasabb, ha szembemegyek a maguktól kínálkozó megoldásokkal. Ilyenkor a mondatok jelentésére figyelek, nem a zeneiségükre. 

A második albumon már túlnyomó részt saját szövegek szerepelnek. Megjött az önbizalma? 

Így is fogalmazhatunk, remélem, nem hangzik túl nagyképűen. Van, hogy az álmaimat írom meg. Ezek néha kellemesek, néha viszont kifejezetten rémálmok. Azért adtam a lemeznek a Poisons & Antidotes (Mérgek és ellenmérgek) címet, mert szerintem elsősorban az ellentétekről szól. Ugyanannak a dolognak a két oldaláról. A szerelem, a vágy, a félelem, a bukás lehet kártékony és hasznos is, attól függően, honnan nézzük. Ha leírom a rémálmaimat, gyakran észreveszem, hogy többé nem méregként hatnak, hanem valami erős, izgalmas, szép dologgá tudom változtatni őket. 

A szerzeményei tele vannak a modern elektronikus zenére, főleg az ambientre jellemző megoldásokkal. Például Björk hatását is érzem. Milyen zenéket hallgat? 

Sokféle stílust, némelyikről azt se tudom, micsoda pontosan. Egyáltalán nem zárkózom be a dzsesszbe, sőt igazából nem is tartom magam dzsesszzenésznek. Sokakat meglepett, hogy a második lemezem mennyire különbözik az elsőtől. Nem értették, miért nem abba az irányba haladok tovább, amivel egyszer már sikert arattam. Nos, talán pont azért, mert időközben mindenfélét hallgattam, és egy csomó új dolgot fedeztem fel. Hiszek abban, hogy végig kell járnunk az utunkat, hogy nem lehetünk kényelmesek, nem spórolhatjuk meg a tanulási, tapasztalási folyamatot. Akkor sem, ha ma már tulajdonképpen megtehetnénk. 

Érezni, hogy a stúdiómunkálatok is érdeklik, hogy igyekszik kihasználni a hangkeverés, a masterelés adta új lehetőségeket. 

Örülök, hogy ezt is hallani. Azelőtt elsősorban koncertezni szerettem, és meglehetősen későn döbbentem rá, mennyipluszlehetőségetnyújtegyjól felszerelt stúdió. Csodálom a hangmérnököket, igazi művészek, egyben tudósok is. Lehet, hogy beiratkozom valahova, ahol tanítják ezt a munkát. És a koncerteken mindig külön bemutatom a hangosítómat, mert neki legalább annyi érdeme van a végeredményben, mint nekem.