Új formanyelv – régi technika

A megnyitó vendégeiFotó: MKKIAz 1983-ban először megrendezett Akvarell Triennálét – amely 1995-től magyarországi művészek munkáit is bemutatja – azzal a céllal indították, hogy a megújulás lehetőségeit keresve tovább éltesse ezt az ősi művészeti ágat. Azaz a természetelvű vízfestéstől – amely főként a táj- vagy az életképi jellegű ábrázolásban valósult-valósul meg – újabb kompozíciós lehetőségekig és témákig juttassa el.

Nem véletlen, hogy az akvarellfestők előszeretettel jelenítették meg a tájat, hiszen a vízben oldott és papírra felvitt festékkel a természeti jelenségek csodálatos hangulatát, fényeit lehet érzékeltetni; mivelhogy az akvarell jellemzői a frissesség, a könnyedség, az áttetszőség.

Természetesen hamar elavulhatna a vízfestés, ha a „tájból nem tudna kilépni”, a klasszikus témáktól nem tudna továbbhaladni, s nem tudná kifejezni azt a szellemiséget, amit a kortárs művészet egyéb vizuális ága képvisel. Az Akvarell Triennále háromévenként bizonyítja, hogy meg tud újulni, és mindig más tud lenni. Sz. Haltenberger Kinga művészettörténész is megfogalmazta a kiállítást értékelve, hogy: „Alkalomról alkalomra változik az akvarell jellege.”

Elég csak a festménycímeket felsorolni ahhoz, hogy érzékeljük, hol tart az akvarell: Kék jel, Bevásárlóközpont, Parttalan part, Zuhatag, Hullám, Piros jel, Búcsú az oszlopoktól, Meditációs tér, Kibontakozás, Átalakulás, Függő viszonyok. Az akvarell érdeklődése és lehetősége ma az egészen hétköznapi témáktól a lélek rezdüléseinek vizuális megjelenítésén át az elvontabb gondolatok vetületeinek láttatásáig terjed – technikailag pedig folttal kivitelez, ábrázol. Sz. Haltenberger Kinga is erre hívta fel a figyelmet a megnyitóra írt elemzésében: „A 2004-es triennáléra érkezett alkotásokra a foltszerűség a jellemző. Az alkotókat egyre inkább olyan érzelmi és absztrakt témák érdeklik, amelyeket nem lehet reális formavilággal megörökíteni. Ilyen szempontból ideális eszköz az akvarell, amelynek spontaneitása őszinte kifejezést tesz lehetővé.” Ám maga a művészettörténész is figyelmeztet arra, hogy egyes alkotások már nem minősíthetők „tiszta akvarellnek”, ami pedig a triennále rendezőjének egyik követelménye. „Minden évfolyamra érkeztek olyan alkotások, amelyeken a művész más eszközt is igénybe vett. A szakmai zsűri ezt kénytelen volt respektálni – hallhattuk a megnyitón. – Úgy látszik, a hatásos, megújuló kiállítás érdekében a technikát illetően bizonyos kompromisszumokat kell kötnünk, és engedni kell a művész szabadságigényének.” Elhangzott, hogy a Magyar Intézetben látható anyagon is érződik ez. „Az absztrakt és neorealista, meditatív és ábrázoló akvarellek technikai szempontból is változatos képet mutatnak. Akad – éppen a magyar kollekcióban – olyan mű, amely már technikai szempontból szinte nem is minősíthető akvarellnek, viszont remek festmény. Ugyanakkor a legtöbb alkotó ráérzett a rendező elvárására, s megújult formanyelven tud a fehér alapra új témákat hagyományos technikával kivetíteni.”

Vannak klasszikusabb témák is: Víz és fény, Napsütésben, Zebegényi ártér vagy A Tisza fekete napja – ám ezeknek sincs már igazán közük a táj másolásához, a formák stilizálásával nem csupán egy darab látványt mutatnak a tájból, hanem például A Tisza fekete napja (ahogy a cím is utal rá) a folyó tragédiájáról, a legutóbbi nagy tiszai szennyeződésről üzen; tehát már ezek is másfajta tartalmakat közölnek.

Az akvarellnek lehetőségei vannak – remélhetőleg a triennále rendezőinek is, hogy három év múlva újabb anyagot mutassanak be.