Új Dráma 2006: A hányinger koreográfiája

Valahová tartozni. Találni egy közeget, mely megért és befogad. Az artaudi kozmoszba-taszítottság szörnyű magánya ott terpeszkedik mindenkiben, de szerencsés esetben akadnak társak, akik elfeledtetik egy időre a számkivetettség gyötrelmeit. Az Új Dráma 2006 fesztivál harmadik napján három előadás is érintette ezt a témát.

A téma apostola az osztrák Thomas Bernhard, akinek Járás c. kisregényét Eduard Kudláč állította színpadra. A zsolnai phenomenontheatre előadása nem szerepelt a fesztivál programjában, így a kritikus önkényesen válogatta be a saját szemléjébe, ugyanis az új drámának, új színháznak egy nagyon markáns, szlovákiai viszonylatban meghökkentően radikális és következetesen végigvitt útját kínálja. Kudláč színpadi konceptnek nevezi munkáját, s mind gondolkodásmódjában, mind formájában közelebb áll a képzőművészeti installációhoz, mint a hagyományos színházi előadásokhoz. Nála a szöveg nem viszonyok és érzelmek dialogikus vagy vallomásos kibontása, hanem lecsupaszított színpadi jel. A szikárság fontos eleme e megközelítésnek, melyet leginkább szövegmozgás-színháznak nevezhetnénk. A mozgás mozdulatlanság, az élet katasztrófa, a gondolkozás szenvedés. Bernhard hősei valódi számkivetettek, nem tartoznak sehová, a Járás esetében a séta az egyetlen cselekvés, mely segít nekik valahogy túlélni a létezés értelmetlenségét. Kudláč Zenón apóriái alapján 14 állványra szerelt, az emberi szemet és közlekedési jelzőlámpát egyaránt idéző világítótestekkel bontja pontokra a teret, így nem a színész mozgatásával, hanem a lámpák ki- és bekapcsolásával jelzi a mozgást. Az előadás első fele séták és beszélgetések szó- és mozgáskompozíciókba rendezésével teremti meg az utálatban-élet közegét, ez a külső séta, a második rész a megőrülés hátborzongatóan pontos folyamatát tárja a néző elé, ez a belső séta. Tomáš Hudcovič revelatív színészi játéka a monoton szóismétlések, a kényszeredett hisztéria, a kataton maga elé meredés és a szenvedélytől torzuló hang közötti feszültség eszközeivel éri el az elme bomlásának ábrázolását.

A keddi katartikus nihil után szerdán egy gyerekelőadás tett fel hasonló kérdéseket. A nyitrai Régi Színház Kővarjú c. meséje egy boszorkánylány kudarcán keresztül vizsgálja a létezés nagy titkait. ĺzig-vérig gyerekelőadásról van szó, igen egyszerű eszközökkel megteremtett nagyon hatásos képekben történnek meg a varázslatok, elevenedik meg az emberi és a mesebeli lények világa. A Kővarjú Andersen kis hableányának témáját variálja, a szeretetéhség, az önfeláldozás s az önzetlen tettek végső értelmetlenségéről mesél. A kitűnő Agáta Solčianska alakította nagyszívű kisboszorkány két világ között vergődik, ezt erős színpadi képként egy fénypászma jelzi, melyben előbukkannak, majd belőle kilépve eltűnnek a figurák. Az érzelmekkel plasztikusan bánó, de velük soha vissza nem élő színészi alakítások gyerekelőadáshoz képest szokatlanul komor, de a téma ellenére játékos és a nézői fantáziának tág teret biztosító világot teremtenek. Tanulság van, a szájbarágás szerencsére elmarad. Egy kis boszorkány is lehet igen szerencsétlen, s végül nem marad más számára, mint emberré válni.

„Rosszul vagyok az egésztől” – acsarog szeretkezés után egy egyetemista lány Zuza Ferenczová és Anton Medowits Szóbeszéd c. darabjában. Ez az első mondat, s ennél sokkal több nem is derül ki sem a lányról, sem partneréről. Frusztrált, sebzett nő és hosszú elfojtás után csendben kitörő férfi véletlen szexelésein keresztül kellene szembesülnünk az érzelmek és a testiség jelenkori sivárságával. Az alapképlet Bertolucci Utolsó tangó Párizsban c. kultuszfilmjéből származik. Ismeretlenek csak a szex kedvéért találkoznak, nincsen nevük, élettörténetük, csak testük van, kisugárzásuk és praktikáik, vágyaik, melyeket ismeretlenül egyszerűbb beteljesíteni, de idővel felvetődik: Ki a másik? Mit rejteget? Viera Dubačová a színművészeti főiskolán rendezte meg a darabot, s a fesztiválon az Astorka Színház Trezor stúdiójában játszották. Az alap a „kefélés”, de a darabot a szóban lefolytatott orgiák érdeklik. A vad osztrák-német drámák hatása alatt, ám a szlovák színdarabok lirizáló hagyományaitól nehezen szabadulva az aktusok utáni csöndeket expresszív szóképekkel népesítik be. A nő leküzdhetetlen beszédkényszere és a férfi kukkoló hajlama a hányinger világátalakító hatásának ecsetelésébe, minden idők leghosszabb szeretkezésének leírásába, a „dugásra” alkalmas különös helyek enciklopédikus felsorolásába van ágyazva. A rendezés a realizmus burája alatt tartja a játékot, Tatiana Poláková és Ľubomír Bukový színészete a személyiség és személyesség autentikusságára épül, nem színez, nem foglalkozik igazán a beszéden túli eszközökkel, a gondolkodás nem kap sok teret, a fiú pedig kisfiús félmosollyal figyeli szexpartnerét, és maguk az írók sem döntötték el, mire is gondol. Sok az infantilis játék, a gondok álproblémák, a kirajzolódó életek súlytalanok, a nyelv pedig öncélú vulgarizmusok és merengő álmodozások fárasztó kevercse.