Tűzőrök, tüzérek, vízerek

Dicséretes, hogy az mtv folytatja azt a nemrég megkezdett sorozatát, amelyben az ötvenes-hatvanas években készült sci-fi alkotásokat mutatja be újra. Nem is csodálkozhatunk, hiszen egy újszülöttnek minden film új, másrészt pedig a DVD- és házimozi-őrületnek köszönhetően reneszánszukat élik a klasszikusok, a digitális, lézerlemezes kiadáshoz kicsinosított-tömörített képek, a recsegő monó hanghoz újrakevert sztereó, esetleg 5+1 fület igénylő 5.1-es hang dukál. Nem is beszélve a melléjük pakolt rengeteg extráról, ami általában régi mozielőzeteseket, werkfilmeket, kapcsolódó dokumentumfilmeket vagy az alkotókkal-főszereplőkkel készített interjúkat jelenti.

No de térjünk vissza a filmhez, amely ezúttal Ray Bradbury (van, aki nem hallott még a Marsbéli Krónikákról?) klasszikusnak számító művének, a 451° Fahrenheit-nek a hatvanas évekbeli feldolgozása. Bradbury műve – nevezhetjük negatív utópiának is – a közelebbről meg nem határozott jövőben játszódik, amelyben csak a televízió által közvetített „kultúra” van, könyvek pedig nincsenek. Sőt mi több, főbenjáró bűnnek számít a birtoklásuk, hiszen „fölösleges, felkavaró érzelmeket gerjesztenek az emberekben, ha megismerik valós történelmüket és embertársaik sorsát – előbb-utóbb elégedetlenek lesznek a sajátjukkal, s ettől már csak egy lépés, hogy mindezt az éppen fennálló rend megváltoztatásával akarják majd orvosolni.” A még meg nem semmisített kevés könyvre elhivatott tűzőrök vadásznak, akik (lakossági bejelentésre vagy csak úgy találomra) piros rohamkocsijukkal késlekedés nélkül megérkeznek, s némi petróleummal történő gondos meglocsolás után lángszórókkal teszik az enyészet martalékává az ősök által megírt műveket.

Ha azt is megfigyeljük, hogy a forgatókönyvíró, kosztümös, rendező (ez utóbbi maga Truffaut) milyennek képzelte el negyven-ötven évvel ezelőtt a jövőt – tehát akár a mi jelenünket –, jókat mosolyoghatunk, de akár alaposan el is csodálkozhatunk. Példa ez utóbbira: a könyvtelen időkben a falakon hatalmas és lapos képernyő lóg, az életből időközben időtöltés lett, a már csak serkentő pasztillák és teljes vércserék segítségével létező agymosott polgárok és asszonyaik jellegtelen, unalmas és az utolsó mondatukig hamis, manipulált műsorokat bámulnak, sőt akár még abban az illúzióban is ringathatják magukat, hogy „beleszólhatnak” a tévében szereplők életébe. Ez megdöbbentően jó ráérzés arra, hogy a mindenáron látványosságra törekvő szórakoztatás lassan, de biztosan háttérbe szoríthatja az írott szót. A látott filmről egy hasonló tematikájú regény jutott eszembe, amelyben egy globális természeti katasztrófa következtében megsemmisül minden írott emlék, csak az marad meg, amelyet előzetesen, elektronikus formában az emberiség az Internetre elmentett. Mindezen információkat a Világkormány ellenőrzi, s csak ahhoz enged hozzáférést, ami nem veszélyezteti az uralmát az emberiségen. Hát... borzongató, hogy a legtöbb negatív utópia akár a mindennapjaink valóságává is válhat.

Nézem a dobozt. Őszre jár az idő, s ahogy a kéretlen hírlevelek az elektronikus postaládát, úgy özönlik el képernyőinket az újabb szigetlakók, Nagy Ők, kísértősók és egyéb valótlan világfájdalmak. A bulvárlapok és az „ideig-óráig sztárok”-ból élő műsorok szerkesztői pezsgőt bontanak: amire minden egyes képernyőre kent kieső, majdnem-első és abszolút győztes családfáját, magánéletét, gyermekkori szorongását, szomszédok által eskü alatt vallott titkait kiteregetik, jócskán itt lesz a nyár. Az ámítás tüzérei fényesre lehelték már a patronokat, s remélik, hogy a korán ránk sötétedő időszakban nem a vízerektől fogunk majd nyugtalanul aludni. Már alig várom, hogy a Nagy Ők a Multimilliomosban, a szigetlakók pedig a Legyen Ön is...-ben összeméricskéljék tudásukat. Addig is csak kibírjuk valahogy az ősrégi, kőkemény megasztárok társaságában. Mert ne feledjük, hogy Babolcsai néni eztet üzeni: P. Mobil. Jobb veled a világ.