Tükör által világosan

Régi családi fotóinak fel-használásával komponálta önéletrajzi alkotásának, a Tükörnek nem egy beállítását Andrej Tarkovszkij, az egye-temes filmművészet jeles orosz képviselője. Emlékek tükre címmel ezeket a múlt század elején készült fekete-fehér fényképeket láthatjuk most a budapesti Műcsarnok kiállításán, ahol Arszenyij Tarkovszkij, a filmrendező költő édesapja is bemutat-kozik időt megállító verseivel.

„Egy nap, amikor a családi emlékeket rendezgettem, mélyen megérintett egy papírdoboz látványa, tele ódon, megsárgult borítékkal, bennük gondosan összekötött, régi üveglemezek. Ismertem ugyan a történetüket, de ezeket a negatívokat rendezgetve – az üveglapokon fodrozódik az emulzió, akár egy régi tükör kopott ezüstje, néhány tönkrement már az évek során – újra elöntött az az érzés, hogy elmerülök az időben, apám gyermekkorában, a sötét képeken megjelenő harmincas évekbeli Oroszországban. Magukkal ragadtak az emlékek, melyek nem a valóságot tükrözik már, csak helyszíneket és embereket a távoli múltból.” Ezekkel a mondatokkal nyitotta meg a kiállítást Andrej A. Tarkovszkij, a rendező fia, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke, majd elmondta: ezeknek az 1930-as évekből származó képeknek a jelentős részét Lev Gornung, a neves orosz fotográfus, a nagyapja barátja készítette, aki Anna Ahmatovát, a tragikus sorsú költőnőt és Borisz Paszternakot, a Zsivago doktor világhírű íróját is pompás képeken örökítette meg. A Tarkovszkij nagyszülők nyaralása során Zavrazsjében és Malojaroszlavecben több mint 160 fotó született, amelyeket aztán Andrej fiuk, a filmrendező fel is használt, amikor önéletrajzi ihletésű filmjét, a Tükört forgatta 1973-ban.

„Alig háromévesen én is ott voltam a forgatáson – mesélte a rendező fia –, a pajtatűzjelenetre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. A kamera alatt ültem, rémülten néztem, és hallgattam a lángok fülsiketítő robaját, ahogy felemésztették a heves tűz pusztító falánksága alatt jajveszékelő, ropogó és fütyülő pajtát. Az egészből csak egy óriási halom szén maradt.” A tanya, a tölgyfaerdő, a mező, az égő pajta elválaszthatatlan része a Tükörnek, de annak a spirituális utazásnak is, amelyet a valós élet és a műalkotás között megteszünk. A képeken ugyanis előbb a filmrendező szüleit látjuk távol a világ zajától, erdőszéli faházuk szobáiban, majd a fák között, a természet gyengéd ölelésében, aztán ugyanezekben a helyzetekben a Tükör szereplőit, főleg az édesanyát megformáló szépséges Margarita Tyerehovát. Színészek és díszletek révén öltenek testet az emlékek, Arszenyij Tarkovszkij, a költő pedig verseivel egészíti ki a nagy gonddal összeállított fotósorozatot. „Minden percben, amikor együtt lehettünk, / Isten szállt közénk, és mi ünnepeltünk. / Ketten voltak a világon veled, / Te fecskeszárnynál bátrabb, könnyedebb, / A lépcsőn, mint a szédület suhanva / vittél, vezettél, röptettél talán, / csapzott orgonák közt birodalmadba, / Mely ott van a tükör túloldalán” – így a rendező édesapja, aki a fotók egyikén függőágyban öleli magához szeretett kisfiát. Ugyanez a kép a Tükörben is feltűnik, mint számos más, megidézett, gyerekkori emlék. „És megint Anyám – szól a rendező. – Sűrű, világos hajzuhatagával ül egy kerítésen. Mögötte a felszántott tavaszi földek, dohányzik, a kezét összekulcsolja, rövid kabátot és hosszú kockás szoknyát visel, ebben a pillanatban beleszív a cigarettájába, és az arca semmi mást nem fejez ki, és emiatt a valóságban és a képzeletben létezik, mint idő és mint elmúlt, de tényleges pillanat. Felette a fehér, esti ég. Nyugodt és elbűvölő. És ez itt az apám és jómagam. Hároméves vagyok. Feszült vagyok és izgatott. Egy halvány gyapjúsál van a nyakam körül, a kabátgallérom felett. Apám megölel. Fiatal és vékony, téli sapkát visel, és a lencsére mutat, szélesen mosolyog – egy rosszul táplált tisztességes ember mosolyával.”

A kiállítás egyik szívbemarkolóan szép fotóján a negyvenkét éves (bár jóval többnek tűnő) rendezőt látjuk a Tükör forgatásán. Az erkölcsi válságban lévő hőst, aki a terápia egyik hatékony módját választva különféle tükrökben vizsgálja múltját és jelenét. A természettel és a transzcendenssel kerül kapcsolatba, miközben a szeretetet keresi, kutatja, szerzi vissza. Felül az ágyában egy puritánul berendezett vidéki ház szobájában, karját kinyújtva, az ujjai hegyén tart egy csöppnyi madarat. Mintha az lenne a kapocs közte és az elveszett paradicsom között.

Iván gyermekkora, Andrej Rubljov, Solaris, Sztalker, Nosztalgia, Áldozathozatal. Ezek az ő filmjei. Hamletet rendezett Moszkvában, Borisz Godunovot Londonban, 1986-ban, ötvennégy évesen halt meg Párizsban, tüdőrákban. Életműve megbonthatatlan.